Arckölcsönző

A világ, próbatétel csupán,
Létezésünk megnyilvánulása
Illúzió,
Illúzió csupán

Semmi sem nyomta már a lelkemet. Csak ültem ott a kávézó közepén, egyedül, és mosolyogtam. Emberek haladtak el mellettem. Halandók, akik saját világuk foglyai voltak mind. Akik nem tudtak menekülni, az egyszerűség és a hétköznapok szorító karmai közül. Akik bármit megadtak volna azért, hogy elmeneküljenek onnan, ahol éppen voltak, hogy szabadságot leljenek valahol messzi, nagyon messzi. 
Én megtaláltam saját szabadságom. Önmagamban. 
Láttam mindent. Az univerzum mélységeit, lelkem távolságait, ahogyan a kettő egyesül, a kapocs frissen alakult ki, de létezik.
Eggyé váltam a Teremtővel, megismertem a titkait, folyamatosan suttogott a fülemben. Itt ülök egy szobában, és pötyögök egy laptopon, de mégis, most ott ülök mellette, a trónja mellett, és lágyan mosolygok az emberekre.
Végre szárnyai alá vett, megmentett a sötétségtől, a könnyeim gyűlnek csatornájukban, már ők is szabadok ahogyan én is. Érzem a jelenlétét, leírhatatlan, szavakkal nem definiálható érzés, rezgés vesz körül.
Az Isteni jelenlét. 
Emberi érzékszervekkel nem érezhető, csupán a lelket járja át. A félelem haloványan suttogni próbál a fülembe, azt rebesgeti "elveszíted".

Eddig többet voltam a sötétben, mint a fényben. Most, fordult a kocka. A sötét próbálkozik, magára öltötte a félelem vérfagyasztó köpönyegét, ám a fényes örömfüggönyt semmi sem képes áttörni. 

Isten magához ölelt, és én megéreztem. Egy életen, több életen, egy örökkévalóságon át érezni fogom. 
Testem megszépül, lelkem eggyé válik az univerzummal.

Kiteljesedtem. 

- Álljon fel! - üvöltötte az őrmester.
Izzadságcseppek csorognak a számba, ami vegyül a vér savanykás ízével. Köpök egyet. A szívem ügy dübörög mint egy őrült vadállaté.
Egészen közel érzem magamhoz a férfit, forró lehelete cirógatja a nyakam, pisztolyát erősebben nyomja a halántékomhoz.
- Nem hallotta kisasszony?! - sziszegte a fülembe.
Ekkor éles fájdalom nyilall a testembe. Az őrmester egyik embere egy kést mélyesztett a bordáim közé. Megpróbálok elvonatkoztatni a fájdalomtól és arra koncentrálok, hogy ne ájuljak el. Nem ájulhatok el. Tudatomnál kell maradnom, ha összeesek, megölnek. 
És akkor mindennek vége lesz.
Ekkor az egyik katona közelebb lép, és a hajamnál fogva felrángat a földről. Az arcomba üvölt valamit, de alig hallok. A fülem élesen cseng, a szívem mintha kihagyna néhány dobbanást, és a látásom elhomályosul.
Küzdök. 
Küzdenem kell. Megszorítom a katona kesztyűs kezét, és az utolsó erőmmel az ágyékába rúgok. 
Tompa üvöltést hallok, majd egy puffanást. A vér és az izzadság függönye mögül lassan pislogok, egy fekete, vonagló test zuhan a lábaim elé.
Körülöttem hirtelen zűrzavar támad. Mindenfelől gépfegyverekkel lőnek, én lezuhanok a földre és összegörnyedek. Hát így ér véget. 
Kiskoromban mindig azért fohászkodtam, hogyha egyszer meghalok, akkor ne haljak hétköznapi, szánalmas halált. Ne fulladjak vízbe, ne párnák közt, mosolyogva tűnjek el a világból. 
Üvöltve, harc közepette, hősiesen akartam meghalni. Megmenteni valakit, feláldozni magam a jóért. 
A vágyam majdnem teljesült is, de az információ ami velem hal meg pillanatokon belül, az felbecsülhetetlen értékű. 
Még mindig hallom a fegyverek ropogását, a fakunyhó körülöttem darabjaira hullott, csukott szemhélyam mögül érzem ahogy a vakító napfény elönti az arcomat. Összeszorítom az öklömet, tehát még képes vagyok a mozgásra. Az agyhullámaimat a lábaimra irányítom. Nem mozognak. Megerőletetem magam, ráharapok a nyelvemre, hátha a belém nyilalló fájdalom kizökkent bénult állapotomból. 
Megpróbálkozok mégegyszer. Még mindig nem mozdulnak. Rémisztő érzés.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Csak annyit tudok, hogy folyamatosan küzdök az ájulás ellen, és az öklömmel kőszilánkokat markolászok amik mélyen a húsomba vágnak, így a fájdalomnak köszönhetően érzékelem a valóságot. 
De néha, amikor csupán pillanatokra behunyom a szemem, elönt a forróság. Hangulatos szobában állok, és meleg karok szorítanak magukhoz. Aztán a tszilánkok mélyen a húsomba vágnak, és én felüvöltök. 
Nem tudom hány órája feküdhetek mozdulatlan. Nem tudok semmit. Csak üvöltök. Tehetetlenségemben nem tudok mást csinálni, csak markolászni a pengeéles köveket, és üvölteni. 
Senki sem hall. 
Köpök egyet. Az alvadt vér íze nagyon keserű. 

Minden bizonnyal több csigolyám is eltörhetett, ezért nem tudok mozogni, de erőt veszek magamon, és a félelmemet legyőzve lassan elfordítom a fejem. 
Amit látok minden képzeletemet felülmúlja. Maga a pusztulás. Az ember keze itt is elvégezte a munkáját. A házból amelyet apám épített, nem maradt más csak egy halom por és fatörmelék. A falu romokban hevert körülöttem, és mindenfelé füstölgő, néhol még égő házroncsok hevertek. A füst csípni kezdi a szememet, így gyorsan behunyom. Köhögöroham fog el, a mellkasom rázkódik és  vért köhögök fel. Mindig is nagy csodálója voltam az emberi tesnek de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent kibír. 

Időközben bealkonyodott. A fejemet már bátrabban mozgatom, és felfedeztem közvetlenül a jobb oldalamon egy halott katonát. Üveges szemével rémülten néz rám, szája enyhén nyitva van. Még sosem láttam hullát. Nem gyakorol rám különösképpen semmiféle hatást, de ez valószínűleg annak is betudható, hogy már a végét járom és valahol a valóság és az álomvilág közötti peremen lengedezve elveszítettem az ítélőképességemet.

Olyan érzésem van, mintha lassan minden elhagyná a testemet. Már nem érzek fájdalmat. Könnyű vagyok, szinte súlytalan. A túlvilág lágy hangon szólít magához, de nem szabad engednem a kísértésnek. Hiszem ami megmaradt még belőlem, annak nem szabad itt maradnia. Tovább kell adnom az információt.
A kezeimet sem tudom már mozgatni. Lenézek rájuk. Az ujjaim vérbe fagyva hanyagul lógnak egymás mellett, néhányat leszakított egy mellettem felrobbanó bomba. Már éppen kezdtem volna elmerülni szétszaggatott ujjaim tanulmányozásában, amikor egy velőtrázó zaj majdnem kiugrasztotta tompán dobogó szívemet a helyéről. 
Egy fekete alak tornyosul fölém, de olyan hirtelen történik minden, hogy nem tudom kivenni ki lehet az. Könnyed mozdulattal felemel a földről, majd az ajkát az enyémre tapasztja, és levegőt fúj a légcsövembe. Kiáltani akarok, zudatni akarom az emberrel, hogy élek, de nem tudok megszólalni. Hirtelen erős köhögőroham fogel, és friss levegő áramlikt a tüdőmbe. Vizet, és vért öklendezek fel. Valaki tartja a nyakamat, és a hátamat. Pislogok párat, hogy kitisztuljon a látásom, és az arcra nézek, ami nagyon közel van az enyémhez. 
Csillogó fekete szemek, reszkető telt ajkak. Ismerem ezt az arcot.
A tekintetünk egybeforr. Mindketten tudjuk, hogy közös életünk utolsó pillanataihoz értünk. Meleg karok ölelnek magukhoz, szapora szívverést hallok. Érdes bőre hozzásimul az arcomhoz. Legutolsó erőmmel, megszorítom a hozzám szoruló testet, és tüdőm utolsó erejével kipréselek három szót a számon.
- Az élet szép.

Aztán minden sötét lett.

- ...csak nézz a szemembe.

- Miért félsz ennyire? 

- Itt nem a miért fontos, hanem a mennyire. 

- Mennyire? 

- Nagyon. Elmondhatatlanul. Kifejezhetetlenül. Mérhetetlenül. -rövid csend- Félek.

- Most te nézz az én szemembe. -mozdulatok,rövid idő- Ne! -kézmozdulat a másik felé- Ne kapd el rögtön a tekinteted! Akarom, hogy belém láss! Hogy belenézz a szemembe, és lásd mi rejttőzik bennem.

-rövid csend, próbálkozások, hezitálás, mozdulat, szemkontaktus-

- Látom már. 

-Látod?

- Igen. Látom, hogy sikítasz belül.

-belső sikolykép és hang, hosszú csend, mély szemkontaktus-

- Látod? Csak bátornak kellett lenned. És akkor meglátod.

-örök csend-

Sok dolog van amit nem bírok. Sok dolog van, amit meg kell tanulnom kezelni. Sok dolog van, ami kirepít a valóságból. Sok dolog van, amitől széjjelszakadok. Sok dolog van, ami szorít. Sok olyan dolog van, amit nem tudok befogadni. Amivel nem tudok megbarátkozni.
Három kötetes regényt írhatnék. De ehelyett csak azért ülök itt a laptopom előtt guggolva a fürdőszobába, az egyetlen helyre ahova menekülni tudtam, hogy megintcsak meneküljek. Hogy mibe? Az írásba. 
Zene szól a fejhallgatómból. Ez oldja a feszültséget, és inspirál. A szavaim lényegtelen maszlagnak, esetleg nyavajgásnak tűnnek Neked, akinek olvasod, de megnyugtatlak. Nem érdekel, hogy minek tűnik. Nem érdekel, hogy mit látsz bele. Nem neked írom. Talán magamnak. Bár én egyszer elolvasom majd, talán mégegyszer, aztán soha többé.
Ez nem egy novella. Ez nem egy vers. Ez menekülés.
Én ide futok. Én ebbe találok megnyugvást, de a szó "megnyugvás"  túl erős. Hiszen én sosem nyugszom. Sosem vagyok nyugodt. Egy ideje már nem. Néha éreztem ezt az érzést távol mindentől, de aztán visszatértem az örökös harcmezőkre.
Gyűlölöm az embereket. 
Imádom az embereket.
Igen, ez a kettő együtt. Amikor valaki ezt mondja, gyűlölöm az embereket, nem mindannyiukra gondol természetesen. Az a valaki inkább a társadalmat utálja. Vagy az emberi hozzáállást. De itt nem személyekről szól.
Gyűlölöm az általánosítást. Mindannyiunkban megvan a hajlam erre. Bennem is. Gyűlölöm ezt.
Kezdem érteni Jim Morrisont. 
Ő is menekült. Sok dolog szorította őt, hasonló dolgok mint engem. A társadalom, a szülei. Minden egybevág. Értem őt. Átérzem őt. 
Butaság. - Mondod most te. Vagy gondolod. Vagy ki tudja mit mondasz, vagy gondolsz. Honnan tudhatnám én? Itt volt egy példa arra, hogy én is tudok általánosítani. 
Undorító. 
Keserű. Néha az élet keserű. Néha sok dolog fáj. 
Aztán elmúlik. 
Minden elmúlik.
Minden.
Egyszer, minden.

Akkor meg nem szabad félni. Élni kell. Félni is kell, de ne örökké. 
Írói blokk tört rám. Nincs ihlet. Fogalmam sincs miről írok. Azt sem tudom mit akarok. Csak leültem valahova, zenét tettem a fülembe, és az írásba menekültem. 
Haragot érzek. Legszívesebben kihajítanám az ablakon a laptopot. Vagy összetörtném vele a tükröt. Vagy valami. 

Kritikán aluli ez az egész. Ahogy Te is olvasod, biztosan egyre inkább a fejedet csóválod, vagy azt gondolod, ez elkeserítő ( nem tudom, lehet, hogy nem ezt gondolod, ez csupán feltételezés). 
De ha így is gondolod, tudod miért nem bánom?

Mert emberi. Mert nem mesterkélt. 
Amit most leírtam, igaz. Hús és vér. Emberi. 

Ezért hát, nem sajnálom. Mindaddig amíg igaz, én nem sajnálok semmit.

(sikoly)

A világ, s a világok, mind kegyetlen
Mondja nekem, s én intek, így megy ez
Keresd, kutasd benne a jót,
De nehogy megrázzon, hogy mi a való.

Rideg, ám néha kegyes,
De későb meglásd, mindez illúzió,
Melyet falra fest az Ördög, így nevet
Rajtad, rajtam, a bolondokon.

Fegyvert fog, fejedhez tarja
S te csak nevetsz, nem érted,
Kacagsz, a halál torkodat marja
Lelkek sikítanak, kapkodnak érted.

Te már elvesztél, megmenthetetlen
Értékelhetetlen.
Messze látod valóságodat, 
S amit érzel, elképzelhetetlen.

Tán a holnap sosem jő,  tán el sem jő,
De te mosolyogsz, hisz kezét fogod
A reménynek
Szorítod, el nem ereszted, melegsége ömlik beléd.


S mikor már Ő is elhagy, messze száll,
Úgy érzed, lelked vele szállt.
S a végén nem maradsz más,
Mint érzéketlen, szívtelen, testetlen
Gondolat csupán.

Gondolat, mely elszáll,
Ember, ki megáll.
Pillantásra csupán,
Hisz érzi, itt egyszer volt valaki.

Valaki, vagy valami, mely megszületett, lebegett
Majd elillant,
Gyilkos vádakat szült,
S fellázadt, mert nem létezett eleget.

Nem ám, szólt, nem így, üvöltött
Voltam, s vagyok valaki,
Ne felejts! Üvölti, majd halkan,
Hangját elviszi a szél.

Így, vagy úgy, a lázadók
Elbuknak, fejükre földet, hantot szórnak.
Ahogy a Nap is az égen, századszor,
Úgy az ember, és eszméje is leáldoz.

Kiálts, üvölts, tépd kerteced,
A végén nem maradsz más,
Mint egy elfeledett
Megtépázott eszmecsere.

Nem tudja majd senki, 
Honnan jöttél, s mi voltál
Egy leszel a világgal,
A messzi végtelenséggel.

Egyedül te sosem maradsz,
Hisz a tested halandó, ám eszméd állandó,
Megmarad tovább mint önmagad,
Majd eltűnik, helyet adva másnak, s megint másnak.

Kétségek közt, vergődve
Mint hal, partra kivetődve
Keze remeg,
Szeme rebben

Eszét veszti, szívét tépi, tépi, tépik

Szabadulni akar, akarva akaratlanul, önmagától.
Messze érzi szabadságának kulcsát,
A félelem teszi ezt nem mássá, mint furcsává.

Halál, pörgés, nevetés,
Mind összefolyik, egybeesés
Az egész nem más,
Káosz, s, mi egy más.

Összehúzza fáradt szívét,
Megemeli büszke fejét.
Nyakán az ér feszül,
Szemében félelem rezdül.

Sötét, mélységes, magába húz,
De itt ő a Mester, engedni nem rest,
Segítégért kiált, kezekért nyúl.

Érints meg, kiáltja a Lány, 
Üvölti, érzelmei széttepik már,
Lelke hasad, egyre hasad
S a végén így kettő marad.

Arca torz, lelke sérült,
Szíve lüktet erőért kiált,
Senki nem emlékszik miért ő,
Miért ő zuhant mélyre, ki oly szilárdan állt.

Menekül a világ elől,
Elszalad az ember mellől.
Keresi a szerelmet,
Koldulni akarja, de azt nem lehet.

Vakon ugrik a sötétbe,
Karok ölelik, idegen kezek simítják.
Menekülni akar, messze,
S az emberek elhagyják, sorra megmarják.

Menekül. Menekül, de mi elől?
Maga elől, maga mellől. 
Önmagától, hisz tudja, ő lesz az,
A következő ki megőrül, 
Az őrült, kinek sikolyát minden ember, meghallja.

Meghallja, észrevszi,s megérti,
Fejek bólogatnak, és a haldokló kézért nyúlnak,
Késő már, suttogja az ajak,
S mint pillangó ki szárnyát levetve elillan, 
Úgy tűnik el, akár a hajnal.

Eddig az érzéseimet furcsa novellákba, írásokba öntöttem át, és úgy írtam le ide őket. Mint ahogy minden, most ez is megváltozott, ha akár csak egy pillanatra is. Racionálisan fogok írni. Megpróbálok a földön maradni, bár nem érzem jól magam így, de ki szeretném próbálni, hogy így mit sikerül írnom. Így nem fogok most kitalálni semmiféle groteszk történetet, csak írom ami az eszembe jut, írom azt amit érzek. Talán valaki egyszer majd elolvassa. Elejétől a végéig. Talán senki. 
De a remény akkor is él.
Már régen is sejtettem, talán már kiskoromban is, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Nincs rendben ez a világ. Valami nagyon mélyen, és régen el lett rontva. Régebben írtam, hogy nincs olyan, hogy Világ, hiszen ez a fogalom szubjektív, de ha igazam volt (ki ennek a megmondója, tán Isten?) akkor az én világommal nem stimmel valami.
Amikor megepedek a gondolattól, hogy végre hazaérek, mindig menekülést, nyugalmat, harmóniát remélek. A legjobbat remélem, és mindig a legrosszabbal távozok. Ülünk a karácsonyi asztalnál. Michael Bublé szól a háttérből. Anyám isteni ételeit szolgálja fel. Nővérem velem szemben, apám a jobbomon. Ezek az emberek vesznek körül. Nem a munkatársaim, nem idegenek, nem kamerák, nem rajongók, nem rosszakarók. Nem idegenek, de mégis annak érzem őket. Vagy inkább én vagyok az idegen. Idegen vagyok otthon, idegen vagyok mindenhol. Nem tartozom sehová. Nincsen otthonom. Néha úgy érzem, már Istenem sincsen. Világéletemben egyedül voltam. Ha szerelmes voltam, ha barátokkal voltam, ha öleltem, ha csókoltam, ha sírtam, ha táncoltam, ha nevettem, egyedül voltam. És ez nem akart soha változni. Talán nem is fog. Talán nem is kell. 
Visszatérve a karácsonyi ebédhez, itt szakadtak rám az érzelmek. Mint egy hatalmas hullám, egy tengernyi áradat, úgy szakadt rám, és maga alá akart temetni. Nem emlékszem már pontosan, de a következő párbeszád foszlányok maradtak meg a fejemben. "Szar ez az ország, úgy ahogy van. Itt mindenki komcsi. Köcsög rasszista fasz az összes, a fele meg náci. Itt elnyomás uralkodik, mindenki csak azon van, hogy hogyan bassza át a másikat és hogyan tud profitálni a másik nyomorából." Michael Bublé szól. A leves gőzölög. A gyertyák meleg fényt ontanak. "Igazból fogalmad sincs az egészről, mert te olyan kurva okos vagy nem?! Te neked akkora a pofád, csak ülsz ott a seggeden, nézel rám mint egy pszihopata, és rágod az Iphone-odat! Olyan vagy mint egy pszihopata!" Anyám elereszt egy műmosolyt. "Na mondjad tovább. Nem, csak mondjad. Én csak azt szeretném, ha tudnád, hogy miről beszélsz. Neked nem könnyű alkalmazkodni, ezt ismerd be." Anyám nyel egyet. Én elkezdem piszkálni a kést. Ezüst.  Családi érték. Nekem sosem tetszett. Túl nehéz, és csicsás. "Az oké, hogy te szabad gondolkodású ember vagy. Sára is az. Mégis benne van egy rendszerben ahol minden nap alkalmazkodnia kell. Én is benne vagyok, Anyád is benne van, sőt Masni (a kutyám) is benne van. Ezzel mi mi a faszt csináljunk, mondjad?"
Felállok az asztaltól. Remeg a szívem. Kikapcsolom Michael Bublét. Szeretem a groteszket. De nem itthon. Michael Bublé és a tettetett karácsonyi hangulat már sok a lelkemnek. Csak nézek. Anyám rengeteg főztje az asztalon kéreti magát. Imádok enni, de elment az étvágyam. Valami nagyon nincsen rendjén a világgal. Az én világommal. 
Ambivalens minden. Az egész személyiségem ambivalens. Kétarcú. 
Hihetetlen gyengeséget éreztem, ahogy ott ültem az asztalnál. Hirtelen rámszakadt minden. Hogy teljesen fölösleges hazajönnöm, hisz nincs hova mennem, ahol találok valamit. Keseredetten keresek valamit. De nem találom sehol. Végtelen szomorúság öntött el. A szokásos sírógörcs a torkomban. Anyám néha megpróbál hozzám szólni, "Sári kóstold meg ez, vagy azt". Apám már nem is náz rám. A nővéremnek fel sem tűnik semmi. Azok kavarognak a fejemben, hogy reménytelen. Hogy már a remény is kezd elhagyni, és beszippant a kétségbeesés. Hogy hiába próbálkozom, nem fog összejönni semmi. Nem tudok érvényesülni. Nem tudok megbékélni. Sem önmagammal, sem a világgal. Egy szó: reménytelen.
A másik oldala az érmének kemény. A másik oldalam maga az erő. Hogy feljövök a szobámba, de ezúttal nem sírni, mint kiskoromban, hanem acélszilárdsággal a szívemben elővenni a laptopomat és írni, írni, írni. Hiszen harcos vagyok. Egy katona. Egy kegyetlen mészáros. A gyengék eltiprója. Az ember, aki nevet a gyengéket. Holott ő maga is az. Hihetetlen erőm van. Érzem. Ha egy embert kiválasztanának az összes ember közül, és azt kérnék tőle mentse meg az emberiséget, akár az élete árán is, én önként jeletkeznék. Vagy biztos lennék benne, hogy engem választanának. Ambivalens. 
Hihetetlenül gyenge, ugyanakkor hihetetlenül erős. 
Harc. Folyamatos harc. A két oldal harca egy testben. De mi a test? Úgy érzem nem kell. Úgy érzem nem szeretem a testem. Hiszen annyira fölösleges, csak egy csomagolás. Az elmém be van zárva. Vagy inkább én vagyok bezárva a saját elmémbe. A saját elmém rabja vagyok. A testem csak dísz. Csak külső, amire néha kiül, az ami odabent lakik. De a test jó dolog. Szép dolog. Az emberi test, csoda. Egy alkotás, az egyik legszebb alkotás a világegyetemben. Az emberi test, az arcom, arra is jó, hogy csaljak vele. Ha akarom ezt mutatom, ha akarom azt. Amikor furcsa gondolataim támadnak, először mindig megijedek tőlük, de aztán megnyugtatom magam, hogy dehát ezt csak én tudom. Csak ÉN hallom. Ez a fenséges az elmében. Hogy én irányítom, és azt mutatok a külvilágnak amit csak akarok. Ez egy csodás tehetség, csodás képesség. Ám veszélyes is egyben. Hiszen veszélyes dolog ráerőltetni a lóra azt a nyerget, ami nem illik rá.

Viszolygok ettől a világtól. Kiráz tőle a hideg. Túl kicsi. Túl szűk. Túl kevés. 
Eszembejut, hogy hol lennék egyes emberek nélkül. Eszembe jut a sötét fiú, eszembe jut az ember, aki kamerával a vállán ül, és figyel, eszembe jut a nyaklác amit apámtól kaptam, eszembe jut a kutyám, aki depressziós lett, mert nem vagyok mellette. És eszembe jut az ikertestvérem. Sírógörcs. Remélem lát engem, és ha lát nincs nagyon elkeseredve. Nincs nagyon megbortránkozva. Nem nagyon csalódott. Eszembe jut a halott nagymamám. Remélem ő sem haragszik rám.
Eszembe jut Jézus. Eszembe jutnak az Illuminátusok. A Buddhisták. Eszembe jut most minden, ami fontos. Aki fontos. Akiért érdemes. Akik és amik nélkül sehol nem lennék. Eszembe jut végül a tánctanárom. Az elveszett szerelem. 
Az elveszett értelem. Elvesztettem. 

Talán elvesztettem mindent. De egyidőben meg is találtam mindent. Ezért vagyok kétarcú, ezért vagyok egyszerre fényesen világító fehér ragyogás, és mélységesen mély, és magába rántó sötét feketeség. Ezért nem tudom, hogy mi vagyok, jó vagy rossz. Mind a kettő vagyok, de vajon melyik az erősebb? Eszembe jut a Fekete Hattyú, a film. Valami ilyesmi. Csak én mág talán megmenekülhetek.
Hogy mitől?

Önmagamtól.

Valami növekedett benne. Egyre erősebben, és erősebben. Mélyről tört elő belőle ez a valami, nagyon mélyről. Eltemetve, elfeledve, de legfőképpen elnyomva volt. Lerogyott a földre. Nem gyenge volt, hanem túl sokáig volt erős. Ez a valami, egy érzés, egy szorító kéz, megragadta, és szorongatni kezdte a torkát. Marcangolta. A Lány testének mindnen sejtje sikoltozva ellenkezett, próbált szabadulni, de a valami túl erős volt. Még csak rendesen meg sem tudom fogalmazni, hogy mi ez az erő. De annyit tudott a Lány, hogy földöntúli. Nem evilági. Erősebb, különösebb mindennél ami ehhez a világhoz tartozik. Ebben a pillanatban, ernyedt teste megfeszült, izmai kidagadtak, összegörnyedt testhelyzetésből felemelkedett, térdre borult a hatalmas erő előtt amely birtokba vette, és torka szakadtából üvölteni kezdett. Arcán patakzott a könny, velőtrázó üvöltése átjárta az univerzumot, kétségbeesett sikolya eljutott mindenhová. Az energiák hirtelen áramlottak a testébe. Elöntötték Őt, de nem tudta miféle energiák ezek. Egyszerre érzett mindent, és semmit. Ő maga volt a Káosz. Testbe költözött, méghozzá emberi testbe. A vér száguldott az ereiben, a szíve úgy vert, mint rab a börtön falát, légzése felgyorsult, szemei kitágultak. Megértett mindent. Másra van szüksége. Egészen másra. Olyan erőkre, és energiákra amiket ezen a világon nem kaphatott meg. Nem volt ide való. Az emberek között nem érezte magát otthon, sőt sehol nem érezte magát otthon ebben a világban. Sokszor gondolt öngyilkosságra. Azt mondják az öngyilkosságra, hogy gyávaság. 
De ahogy ott állt a tükör előtt  borotvapengével a kezében, ez az állítás értelmét vesztette. Ehhez bátornak kell lenni. Nagyon bátornak. És vakmerőnek. Nem tudta megtenni, mert túl nagy volt a szíve. Emberek miatt nem tette meg. Nem önmagáért, hanem másokért. Önmaga abban a pillanatban már rég nem érdekelte. Elhomályosodott az elméje, és elveszítette az ítélőképességét. Káoszt érzett. Csodálatos káoszt. Belenézett a tükörbe. Egy fiatal lány nézett vissza rá. Egy fiatal lány, akit egykor ismert, de most egy egészen más emberi arc nézett vissza rá. Szemei pirosak voltak, mintha sokat sírt volna, sötét karikák éktelenkedtek alatta, haja rendezetelen és kócos volt. Arcbőre hólyagos volt, és tele bőrhibákkal. Szája vöröslött, és száraz volt. Elmosolyodott, majd a mosoly vigyorrá húzódott. Egy őrült vigyorát látta a tükörben. Hosszan nevetett, nevetése átjárta testének. Egyetlen szó jutott eszébe magáról: szörnyeteg.
Az emberi gyarlóság bizony végtelen, és ő nevetett ezen. Nevetett az embereken, akik testet kreálnak a szörnyeknek, szőrös hegyes fogú lényeknek ábrázolják őket, miközben a szörnyek ők maguk. A szörny ott él bennük. És egyszer felszínre tör, és nyer. Csak egyet tehetett, engedte.
Az őrülteket, azokat akik különböznek a normálistól, a megszokottól, elítélik, és azt mondják rájuk, betegek. 
Nem. Ők csupán csak igazak. 
Ha a világ minden embere elszakadna a saját valóságának hitt rögeszméjétől, mindenkiből kibukna a valódi énje, amelyre aztán lehetne mondani, őrült. Hogy beteg. 
Ehelyett a világot okolják, arra mondják, "a mi világunk kegyetlen". A mi világunk beteg. 
Pedig ha tudnák az igazat, az igazat, hogy nincs olyan, hogy világ. Csak Te magad vagy, és a Te valóságod. 
Az emberek világai, gyakran összemosódnak. Hiszen mindannyian kapcsolódunk egymáshoz. Erre a végtelen hosszú, mindenhol összefonódó kapcsolatra mondják azt a jelzőt, hogy Világ. 
De ha minden ember eltűnne, a világ is megszűnne. Tehát a világ nem egy tőlünk, élőlényektől különálló dolog. 
A világ, mi magunk vagyunk. 

Valami sötét közeledik. Az állatok mindig megérzik a bajt, sokkal előbb mint az ember. A természet zord törvényei között, bizony megbújik az élet iróniája. Ennek megnyilvánulása pedig abban rejlik, hogy bár az emberi lény áll a tápláléklánc csúcsán, testfelépítése, működése, az agya szövevényei mind evolúciós csoda, de ha jön egy tornádó, az ember mit sem sejtve ül a verandáján és vedeli a sört, míg a jelentéktelen madarak már rég elrepültek, és az apró bogarak rég beásták magukat a föld alá. Ösztönök. Az állatok ösztönös lények. Az emberek pedig állatok. Így mi, emberek is ösztönös lények vagyunk valahol mélyen a csontjaink velőiben. De visszakanyarodva történetünk elejéhez, a bajt nem egy ember, hanem egy kutya érezte meg. Bújt a Lányhoz, dörgölődzött hozzá. Fülét hátracsapva, farkát behúzva sunyin lehajtott fejjel bújt a Lány nyakához. A kutya mozdulataiban érezhető volt a félelem. Szokatlan volt a viselkedése, a Lányt akárhányszor a kutya hozzábújt, elfogta a szorongás. Esténként rájött egy furcsa folytogató érzés: a légszomj. Mindeközben a szíve hevesen vert, majd kitépte a bordáit. Félt. Esténként amikor mindent elborított a sötétség a Lány szívébe beköltözött valami. Talán a Szorongás, talán a Félelem. Minden éjjel eljött, és meglátogatta a Lányt. 

Leült az ágya szélére és csúfondárosan mosolygott. A Kutya az ágy végében mozdulatlanul feküdt, és szüntelenül morgott. A mosolygó alak férfi ember formáját öltötte magára. Minden este az ajtón valami sötét és alaktalan dolog surrant be, majd leült az ágy szélére és egy férfi materializálódott ki belőle. Karakteres arca, oldalt felnyírt fekete haja volt, határozott arcvonalai között széles mosoly húzódott. Teste átlagos, háta enyhén görbe volt. Fekete kabátot viselt, és bakancsot. Így ment ez éjszakákon át, a Sötét Árny besurrant a Lány szobájába, férfivá alakult, a Lány szenvedett de nem észlelte az árnyat az ágya szélén, csak a Kutya morgását hallotta. 

Egyik éjjel a Lány különösen szenvedett. Erős nyomást érzett a mellkasában. A nyomás felkúszott a torkára, szinte folytogatta. A szíve tompán vert, néha alig érezhetően, néha akkorát vert, hogy majdnem átszakította a mellkasát. A nyomás belül egyre csak nőtt, és erősödött. Hallotta a fejében a dübörgést, a koponyája majdnem szétrobbant. A szemgolyók sikítoztak, a bent tomboló erő nyomta kifele őket az üregükből. A Lány a fejéhez kapott, és velőtrázóan elsikította magát. Ekkor a Kutya megvadult, az ágy széléhez ugrott és beleharapott a fekete kézbe ami azonnal visszahúzódott a Lány nyakáról. A Lány levegő után kapkodott, szemei kipattantak, kiszáradt torkán át hevesen kapkodta a levegőt, a szíve pedig vadul kalapált. A Kutya mély hangon megszólalt:

- Menj innen. - mondta az ágy szélén ülő alaknak.

A Lány értetlenül meredt a Kutyára, majd arra fordult amerre a legsötétebb volt. Ránézett, és észrevette. Ki tudta venni a sötét férfialakot, és összeszorult a szíve.

- Te mit keresel itt? - kérdezte a Lány elhaló hangon.

- Én nem az vagyok akinek gondolsz. Csupán magamra öltöttem azt a formát, ami a számodra a legvonzóbb. Mindig is vonzódtál a sötétséghez. Azért tetted lehetővé, hogy közel engedj magadhoz. Annyira elhatalmasodtak feletted a sötét érzelmek, hogy már arra is készen állsz, hogy szembenézz velem.

- Ki vagy te? - kérdezte a Lány, és a tekintete egybeforrt a Férfiéval. 

- Én vagyok az Elérhetetlened. A Végzeted. A megtestesült Vágyad. És most itt vagyok neked. Nem kell behunynod a szemed és ábrándokat szőnöd arról, hogy együtt vagyunk. Gyere közel. Ölelj meg engem végre. Hisz mindig is ezt akartad.

A kutya hátracsapta a füleit, izmai megfeszültek, metszőfogai kivillantak.

A Lány számára megszűnt minden, nem látott mást csak a két sötét szempárt. A Férfi hideg keze a Lány nyakára siklott, és gyöngéden magához húzta. Hideg ajka rátapadt a Lányéra. Ebben a pillanatban a lány csukott szemhéja alól vér kezdett el patakzani, teste vadul rángatózitt, de a csókból nem tudott szabadulni, ajkát mintha ráragasztották volna a Férfiéra. 

Minden hirtelen történt, egy szempillantás alatt. A Kutya ugrott, és szemfogait belevájta a Sötét Férfi torkába. Az erre összerándult, szemei fennakadtak, hátra hanyatlott és lezuhant az ágyról. A sötétség eltűnt. Bár éjjel volt, a szobát most hirtelen mégis elöntötte a Fényesség. Az ablakokon vakító fehény fény tört be, és egy pillanat alatt az egész szoba színtiszta fehérségben úszott. A Kutya nyüszített, nem értette mi történik. Félt, hogyha kinyitja a szemeit, a gazdáját látja, akivel valami szörnyűség történt. Csend volt. 

Valamit mégis hallani lehetett, susogó, lágy, apró hangokat. Mintha szárnyak rezzenéseit hallotta volna. A Kutya erőt vett magán, és lassan kinyitotta szemeit. A látványtól földbegyökerezett a lába, és kitágult szemekkel próbálta befogadni azt ami elé tárult. A Lány előtte ült, és mosolygott. Arcán már csak a rászáradt vér emlékeztetett a csókra amit a Sötétség adott neki. 

Háta közepéből hatalmas fehér szárnyak törtek elő, amelyeket lágyan mozgatott, ez adta ki a suhogó hangokat. Édes hangok voltak ezek, ahogy a fehér tollak fel-le vitorláztak a levegőben. Gyönyörű látvány volt. Szeme csillogott, arca sugárzott, és kinyújtotta kezeit a Kutya felé. Az elámulva a látványtól átlépett a Sötét Férfi porhüvelyén, és felugrott az Angyal mellé az ágyra. Az Angyal arcát felé fordította, kezével lágyan végigsimított az Állat bundáján, majd édes szavak hagyták el ajkait.

- Szabad vagyok. - mondta. - Köszönöm.

Kegyetlen a világ. Egyszerűen, tisztán, minden más jelző nélkül, kegyetlen. Az emberek megszületnek, és amit valójában Életnek hívnak, az nem más, mint egy harc. Túlélés. A Lány annyira sírt, hogy már szinte fulladozott. Kezeivel hol a torkát, hol a mellkasát markolászta. A sírás felemésztette az elméjét, és elborította őt a sötétség. Senkije nem volt. Nem volt senki. Nincs senki. A félelem mardosta belülről. A lelke sikoltozott, verte a falat, és szabadulni akart. Szabad utat akart az Apjához. De a test csak hevert, a sírás ráncigálta a földön, és tépdelte a félelem. Valahol mélyen a kétségbeesés útvesztőjében tudta, hogy talál egy halvány fénycsóvát. Meg kellett találnia, hiszen csak ebbe kapaszkodhatott. Ez volt, a remény.

- Félek. - mondta a Lány. - Már annyira fáj, hogy sírni sem tudok. Talán végleg a hatalmába kerített a kétségbeesés. Nem akarom Apámat elveszíteni, érted? Tudod te, hogy ez mit jelent? Meg van rá a képességed, hogy ne csak felfogd, át is érezd?!

- Én itt vagyok. Én mindig itt voltam neked. Az életed minden pillanatában a háttérből figyeltelek, és vártam, hogy mikor fordulsz felém. - mondta a Sötétség. 

- Most látlak. Mindig is láttalak, csak sosem vettem rólad tudomást. Túl messze voltál, és nekem nem volt rád soha szükségem. De most közel vagy. Fenyegetően közel. Félek. Nem akarok a tiéd lenni.

- Ha így folytatod tovább, nem kell sok idő, és az enyém leszel. Hiszen értem nem kell harcolnod. Úgyis mindig küzdöttél életedben. Csak fordulj felém, engedj el mindent, és zuhanj a karjaimba. Ennyit kell tenned. A remény hamarosan elereszt Téged.

- De még ittvan. Hiszen érzem. Te folytogatsz engem, de a Remény próbálja melegíteni a hideg kezeidet. Érzem Őt. De azt is érzem, hogy gyengül. S vele együtt én is. Mert Ő én vagyok. S Te is én vagyok.

- A reményt könnyebb feladni, mint engem legyőzni. Könnyebb, Sára. Hát nem érted?! Könnyebb!!!

- Értem. S nem csak értem, érzem is. De én sosem választottam még a könnyebb utat. Sosem tettem még ilyet.

- Hát akkor ragadd meg az alkalmat, és válassz engem. Az édes semmit. Vagy én, vagy a keserű valóság.

- Nincs szebb, nincs könyörtelenebb, fenségesebb, s keserűbb mint a valóság. Te elfedsz mindent, hiszen magad vagy a Sötétség. Én inkább élek a Fényben, és küzdök.

- Fájdalmad nem bírod sokáig cipelni Leány, ne feledd. Hisz nem lehetsz nálam erősebb. 

- Téged nem, de a saját sötétségemet még legyőzhetem. Isten adjon erőt hozzá.

Hozzáért. Úgy először most igazán, megfogta a karját. Tudta, hogy más, tudta, hogy nem lehet, tudta, hogy rizikós. De vágyott rá. A Lány, elveszett volt. Nem találta az utat. 

Tudta, a világ egy megérthetetlen útvesztő, amelyet soha senki nem tud teljesen megfejteni. Félt. Kétségbe volt esve, de nem tudta pontosan miért, és mitől. 

Az emberre gondolt. Nem egy személyre, csak magára az emberre. Hogy mi az ember. Érzelmek tömkelege bezárva egy hús vér ketrecbe. Olyat akart,amiről tudta, hogy abszurd. Hogy szinte lehetetlen. Ki akart törni ebből a ketrecből. Tudta, hogy lehetetlen. Úgy érezte, kevés ez a világ neki. Nem tudja befogadni azokat a dolgokat, és érzéseket, amiket ez a világ kínál fel Neki. Mást akart. Talán többet, nem tudom. 

Mint Lucifer, a bukott angyal. Ő sosem tanul a hibáiból. 

A Lányt elöntötték a gondolatok...

Mi az, hogy hiba? Mi a jó, mi a rossz? Ki az aki vezet? Vagy mi az? Van-e olyan egyáltalán? 

Úgy érezte magát, mint Lucifer, a bukott angyal, úgy érezte valamit elrontott, és nem találja a helyét. 

A bukott angyal rossz útra tért. Ő nem akart. Talán ettől fél Ő annyira. Hogy elveszti önmagát. 

De hogyan veszthetné azt el, amit még meg sem talált? 

Kétségtelen. Segítségre szorult. De nem tudta miféle segítségre. Hogy ki és mi által. Nem tudott sokat, de abban biztos volt, hogy Isten ott van Neki. Ő mindig ott volt.

Szerelmes volt. Úgy gondolta, reménytelenül. Bár ebben sem lehetett biztos. Nem is biztos, hogy létezik szerelem. Tán sosem volt. Ez is csak az őrület egy megnyilvánulása. 

Semmiben sem volt biztos, egyedül abban, hogy Isten az, aki figyeli Őt. Nem tudta, hogy segiti Őt. De úgy érezte nem is kérhet ilyet. De azt tudta, hogy figyelik. Szüksége is volt rá.

Árnyéka beterít, magasodik, tornyosul föléd, 

Szíved kalapál, kiabál, veri ketrecét tehetetlen, s, bénító némasággal üvölti, 

Engedj, engedj el, szabadon, eressz el

De Ő jön, keze nyúl feléd, te húsába vágsz, s visszakapod

Fájdalmad nyilall, sebeid feltépi, üvöltésed elnyeli, 

Mély, s tátongó az űr melyben ott a fény... A fény halvány sugarát, s melegét szinte érzed orcádon

Jő a sötét, ám szétoszlik, ha ő megsimítja orcád

Rádvetül, szemeid lehunyod, sebeid megremegnek, 

mély sóhaj, s az Isten fölemel

Meztelen tested ernyedten lóg, s közben hallod duruzsolását,

Ne félj Gyermek, ne félj Gyermek itt vagyok.

Elhagyod a mélyet, tátong alattad, kiált érted, te ernyedten visszanézel, 

Nem látod. Elhomályosult. 

Ne félj Gyermek, ne magadat féltsd.

Engem félts, aki lelkedben lakozom, s magaddal együtt hordozol,

Engem, s Magadat féltsd, mi egy vagyunk

Ígyhát ne félts mást, csak lelkedet s benne minket félts.

A Lány tekintete összeforrt a barna szempárral. Nem látott mást a férfiből csak egy mélysötét barna szempárt. A maszk mögött a férfi eltorzult hangon hörgött, kopodt kabátját vérfoltok szennyezték. Mindkét kezével erősen szorította a baltát, amelyen az acél már nem is látszott a rászáradt vértől. A Lány hosszúnak tűnő pillanatokig nem tudott megszólalni, egy fél lépést hátrált és belekapaszkodott a ketrec rácsaiba. Ujjai görcsösen szorították a rozsdás vasrácsokat. 

A gyilkos közelebb jött, álarca alig pár centéterre volt a Lány sápadt orcájától. A Lány teste összerándult, felkészült a halálra. Hiába várt, nem történt semmi. A kezei elengedték a rácsokat és a teste ellazult. Összeszedte minden bátorságát és megszólalt.

- Mit akarsz velem csinálni? - kérdezte halkan. 

- Te leszel a Királynőm. - válaszolta reszelős hangján a gyilkos. -Te vagy a Kiválasztott.

A Lány eg pillanatig habozott, majd megkérdezte: - Mi történt veled? 

- Beledobtak a Kristálytóba amikor gyerek voltam. - hörögte, és a teste összerándult. Szenvedett ezektől a kimondott szavaktól.

- Miért tettek ilyet veled? - kérdezte ijedten a Lány.

- Mert más voltam. - hörögte a gyilkos. Idegesen markolászni kezdte a baltáját. Nem volt hozzászokva a beszélgetéshez. Kiváltképp nem egy áldozattal.

- Én is más vagyok. - mondta a Lány.

- Ezt hogy érted? 

- Tudom milyen. Ha más vagy, az emberek nem értenek meg. És amit az emberek nem értenek, attól félnek. 

- Igeeeeeeen.......... - hörögte hosszan a gyilkos. Vad, reszelős hangja mintha ellágyult volna kissé. 

Ekkor elüvöltötte magát, felemelte a baltáját és rázni kezdte a feje fölött. Tébolyult mozdulatokkal elindította a ketrecet, ami elkezdett forogni.

- Kapaszkodj! - üvöltött a Lányra. 

A Lány remülten lapult a rácshoz és próbált egyensúlyban maradni.

- Ravasz vagy! - kiáltott rá a gyilkos. 

- Akárcsak te! - üvöltött vissza a Lány. Már nem félt többé. Rájött. Mindenre rájött. Sosem gondolta, hogy így következik be az életébe, de mégis hálás volt. 

- Ém tudlak szeretni! - üvöltötte a férfi felé. - Tudlak szeretni! 

Az csak állt mereven előtte, bal kezében enyhén lógott a balta, a szemei kitartóan nézték a Lányt.

A Lány elengedte a rácsot, és megragdta a férfi szabad kezét. Pár pillanatig csak fogta, és érezte a meleget. A kopott bőrkesztyűn át is áthatolt a hideg testből áradó melegséget. A barna szemek továbbra is csak meredtek rá. A Lány teste előrelendült és szorosan nekiütközöt a férfiénak. Átkarolta, és végigsimított a hátán. Fejét a mellkasárhoz szorította. Szapora, erős szívdobogást hallott. A gyilkos teste hirtelen görcsbe rándult, de a lány annál erősebben ölelte,és így lassan ugyan, de a nagy test ellazult. A balta hangos koppanással zuhant a földre a férfi lába mellé. Felemelte kezeit, és szorosan ráfonta mindkét karját a Lány testére. A maszk hozzásimult a puha archoz. A Lány nedvességet érzett a nyakán. Idegen könnycseppek folytak rá. A két test összefonódott és a Lány nem érzett mást, csak melegséget. Hosszan tartó, mély érzelmekkel átiratot megkönnyebbült melegséget.

Mindenki a szeretetet keresi. Vannak olyanok, akik még ölni is képesek érte. De mind ezt keressük. Mindannyian.

Buzgón írt. Selyemcsipke ruhája lágyan omlott combjaira, csupasz keblein libabőr futott végig. A szellő beletépett a hajába, de ő nem érzékelte a külvilágot. Barna szeme világa elmerült a szavak és mondatok kusza világába melyeke leírt maga elé egy lapra. Sokszor felszisszent, és zavarhatatlan nyugalommal összegyűrt egy megkezdett lapot, majd újat vett elő. Belül érezte, elönti az őrület, és megtébolyodik.

Kereste, de nem találta. Azt kereste, amit előtte sokan mások. A dolgok értelmét. Tudni akarta, miért hazudnak az emberek, miért ölik meg egymást, miért boldogtalanok. Tudni akarta a sok záporozó könnycsepp okát, tudni akarta a mellkasat szorongató fájdalmat, tudni akarta a jéghideg érzést, amikor már nem számít semmi. Kívülről a Lány maga volt a megtestesült nyugalom. Kezei lassan gyűrték össze a hasznavehetetlen papírokat, amiket a szél könnyedén a hátára vett, és elvitt messze. Soha senki nem látta azokat a papírokat. Senki nem tudta meg, mi volt az pontosan, amire a Lány nem tudott rájönni. Kívülről csak egy lány volt. Csodaszép, tiszta, és ártatlan. Egy asztalnál ült a verandán és írt. 

Belül a Lány elméjét ostromolták a megválaszolatlan kérdések. Úgy érezte a tébolyba kergetik. Már hosszú évek óta ült annál az asztalnál, és gyűrte össze mindúntalan a papírlapokat. 

Hirtelen megállt. Egészen eddig a percig semmi nem zökkenthette ki elmélkedéséből, de most mégis megriadt, a teste megrázkódott, és a kezében a toll megállt félúton a papírlap felé. Érezte a hidegségét. De ez nem afféle szorongató, hátborzongató hidegség volt, mint amilyennek az emberek elképzelik, hanem afféle magas lázat hűsítő, a testet lenyugtató hidegség. A Halál jött, és átkarolta Őt.

- Gyere velem. - mondta a Halál.

- Mondd meg miért. - szólt a Lány.

- Ne akard tudni a miértet. Csak fogd a kezem és bízz bennem vakon. Hiszen csak így léphetsz előre.

A Halál ráfonta kezeit a Lány nyakára, és lágyan végigsimított a testén. A Lány hátrahajtotta a fejét, és megadva magát az ismeretlennek, elengedte a miértet és belezuhant egyenest a Halál karjaiba. 

Elnyelte Őt a sötétség. Senki, soha nem hallott felőle. A papíron amit maga után hagyott, csupán ennyi állt: 

" Kérlek emlékezz rám."

A lány aki ki akar törni a világból.

Minél szélesebb egy mosoly, minél nagyobb egy szív, annál több érzelmet rejt magában. Hogy az öröm-e vagy fájdalom, mindenkinél más.

Mondják, a legnagyobb szívű emberek szenvednek leginkább.

Ezek mögött állhatnak családi veszekedések, vagy akár kiskori tragédiák is.

De a fájdalom kiküszöbölésére akad számtalan megoldás:

szard le,

engedd el,

add ki magadból,

és minden rosszból kovácsolj előnyt.

Fogd a kezem. - mondta az Isten. - Fogd a kezem, és soha ne engedd el. Csalódsz az emberekben, csalódsz magadban, de Bennem nem fogsz. Bennem megtalálsz mindent és mindenkit. A családodat, a halott ikertestvéredet, az igaz szerelmet, és amit leginkább keresel: a megértést. 

Egyedül Én ítélkezhetem feletted, én dönthetek az életedről, és Én vagyok az aki soha nem engedi el a kezedet. Még ha úgy érzed, hogy egyedül vagy, akkor is tudd, hogy Én figyelem a lépteidet, és a homokban eltörlöm a lábnyomaidat, hogy az árnyak ne követhessenek.

Egyedüli, és igaz szerelmet csak Irántam érzel, mert egyedül Én vagyok az, aki befogad a szívébe, és akit Te is befogadsz a Tiédbe.

Látta a világot. Amerre járt dinamitok robbantak a léptei nyomán.

Az ember akiben bízott, és akit átölelt szeretetével, bajban volt. Elveszített valamit. Egy embert.  

A veszteség mardosta, és a lány önző módon úgy érezte, ő csak teher a hátán. Hiszen van eleg baja, volt is mindig, és vannak más értékek az életében, értékesebbek mint a lány, sokkal értékesebbek.

A lány egyre jobban belelovallta magát a gondolatba, hogy tönkretesz mindent, csak egy teher a hátán. Teher ő mindenki hátán.

Hisz akik most szeretik, elfordulnak majd tőle, ha öreg lesz, és csúf. 

Zokogni kezdett, öklével verte a földet, csapta, ütötte amíg vér nem folyt az ujjai közül, felkapott egy tükröt az asztalról és a földhöz vágta. Ezer szilánk repült szerteszét, és ő a magasra tartotta az arcát, és üvöltött a szilánkoknak - "Önző! Önző! Önző!" -üvöltötte.

Majd csend lett.

Csend, melyben meghallotta saját szívverését, hallotta szapora légzését, látta a vörös cseppeket lecsordulni a karjáról. Behunyta a szemeit, maga elé képzelte a férfit, aki veszteséget szenvedett és segítségre szorult. Erősen kirajzolódott az alakja a fejében, majd gondolatban odament az alakhoz és átölelte.

Csak így volt képes segíteni.

Lehetőségem van hozzányúlni a legnagyobb hatalomhoz ami a világon létezik. A média.

- Fogd meg a kezem. 

- Nem. Félek. 

- Ne félj. Nem bántalak. Már senki sem bánt. Azok az idők elmúltak. Már csak az emlék bánt.

- Hiába. -mondta. - Nem találom a kaput amin kimenekülhetnék. Pedig évek óta keresem.

- Lehet, hogy ez is olyan, mint a pánikbetegséged. Meg kellene vele tanulnod együtt élni. Vagy elfogadni. Vagy elfeledni.

- De ez nem emberi. Ez nem különleges. Ezt én nem akarom. NEM AKAROM ÉRTED?!

- Ne reszkess. - rácsúsztatta kezét a reszketőére. - Ne félj. Senki nem fog soha többé megerőszakolni.

- Tudom. -sóhajtotta. - Csak az emlék. De az újra, és újra.

- Készíts rólam egy filmet. - mondta az öreghölgy elakadó hangon.
A fiatal férfi ott térdelt előtte, arcán csorogtak a könnyek.
- Csináld meg a filmet André.- mondta újra. A fiú lenyelte a torkában keletkezett hatalmas gombócot, elmorzsolt egy könnycseppet, és lehajtotta a fejét. A szél feltámadt pokoli erővel fújni kezdett, szinte kiáltott, üvöltött. Láthatatlan volt, mégis úgy érezte, szinte perzselte az arcán a bőrt. Az öreghölgy mozdulatlanul ült tolószékében, kontybacsavart haját kitépte a szél, de ő nem mozdult, szorította a férfi kezét, és arcán halvány mosollyal figyelte őt. Figyelte a másik arcot. Figyelte hogyan rezdül a pilla, figyelte a remegő ajkakat, figyelte a homlokot ahogyan ráncolódik. Látta az akaratot felülemelkedni a kínon. Látta, ahogyan megszületik az elhatározás.
A szél üvöltött, a háttérben a szobából Dvorak Új Világ Szimfóniája üvöltött, de a férfi még mindig kővé dermedten térdelt a hölgy előtt.
- Tedd meg André, nincsen sok időnk. - a szavak a nő ajkát lassan hagyták el, ugyanis a szavakkal együtt egyre fogyott az ereje.
A férfi összeszorította a fogait, és remegő térddel felegyenesedett. Mélyen belenézett az öreg, kék szemekbe, és lassan bólintott. A nő hátradőlt, és lehunyta szemeit. A szél felerősödött, a zene a szobában üvölte akarta kitörni az ablaküvegeket. A férfi sarkon fordult eltűnt egy időre a házban, majd visszatért. Búvárruhát viselt, kezében vízalatti kamerát tartott, és a tekintete sziklaszilárd volt.
Egyik kezében a gépet tartotta, másikkal tolni kezdte az öreghölgyet a móló vége felé. Ahogy egyre tolta, az idő lelassult. Léptei elnehezedtek, légzése felgyorsult, és szíve szaporán vert. Érezte az idős nő illatát, amit az arcába fújt a szél. Levendula volt.
Elérkeztek az út végéhez, a férfi lenézett az alattuk elterülő vízre. Sötétkék volt és haragosan hullámzott. Érezte a testére csapódó sós cseppeket. Lassan megkerülte a tolókocsit, és lehajolt a hölgyhöz.
- Mindjárt vége. - szólt. A hölgy szemei csukva voltak, és lassan bólintott.
A férfi kioldozta a csatokat amelyek odaszíjázták a nőt a kocsihoz, és gyengéden megragadta az öreg testet, és felemelte a karjai közé. Ott állt a móló végén, és tartotta a hölgyet az üvöltő szél és a háborgó óceán között. Egy pillanatra elbizonytalanodott, és azt gondolta - Nem. Nem, ez őrültség. -
Már majdnem megmozdult, de ekkor elkapta a hölgy pillantását. Az öreg ajkak alig láthatóan szétváltak és ennyit suttogott: - Tedd meg fiam! A kék szemek rabul ejtették, és azonnal cselekvésre késztették.
A féri szemét elöntötték a könnyek, és abban a pillanatban mozdult. A víz fölé emelte a testet, és elengedte.
A test alig csobbant valamit, szinte azonnal  és észrevételnül elnyelte az örök kékség. Kezébe ragadta a kamerát, és utána ugrott. 
Lent egy másik világ fogadta. Háborítatlan nyugalom, és mélységes, örök csend.
A víz melegen ölelte körül a testét, és cirógatta az arcát. Ekkor meglátta. Olyan volt, mint egy tündér. Éjkék ruhája, mint egy varázslepel lengte körül, fénylő ezüsthaján megcsillant a vízen átszűrődő holdfény, arca tündérarc volt, és végtelenül lágy és sima. Egy pillanatig a látványtól lesújtva lebegett a vízben, majd felocsúdott, és a szeméhez emelte a kamerát.
Ahogy a gépezeten keresztül nézte a tündérszép jelenséget a víz alatt, arra gondolt, talán az ő édesanyja volt a világ legnagyobb színésznője.

Egy héttel később.


A férfi pipázott, és a háttérben Dvorak Új Világ Szimfóniája üvöltött. Kezében újságot tartott, a gondolatai máshol jártak, tekintete átsiklott a jelentéktelen sorok fölött.
Hiretelen öles lapcímre lett figyelmes egy lap tetején:
" Elsa Marie halálából film készült. Fia a fiatal André állítások szerint maga filmezte le a neves színésznő nem hétköznapi halálát, melyért Oscar-díjra jelölték. Művészettel, vagy brutalitással állunk szemben? Ez itt a kérdés! "

André nagyot szippantott a pipájából, és elmosolyodott.

A történelem megismétli önmagát. 

Újra felvirágzott az arckölcsönzők kora, mint amit még a blogom elején kifejtettem.

Vedd fel az álarcod,s amikor egyedül leszel, vesd le. De ne törj meg, ne fordulj el a lelkedtől. Kölcsönözz egy arcot amikor azt diktálja az élet, és viseld. 

Viseld csak amíg le nem hullik. 

Az eső megállíthatatlanul zuhogott. Vadul dörömbölt a tetőablakon ami alatt a lány gubbasztott egy kád forró vízben. A forró gőz bepárásította az ablakot, de a lány mégis átlátott rajta. Látta a csillagokat. Most mégis másnak látta őket. A csillagok pedig ugyan úgy néztek rá mint annak előtte. Akkor csakis ő lehet a más, csakis ő változhatott.                 Utálta a változást. Mindig hirtelen és váratlanul jött. A vihar vadul tépázta odakint a fákat, az ablakot már a jégeső ostromolta. Ami a tét volt, az a személyisége. Ő maga.                                                                                                     Sose veszítsd el önmagad.- mondták mindig neki a bölcsebb emberek. És ő megpróbált kapaszkodni önmagába. Ragaszkodj hozzá, foggal Sári, körömmel!- mondták neki mindig. De el akarják venni. Meg akarják fosztani a nevétől, a személyisége részétől, mert ez nekik nem számít. Ők nem gonoszak. Nem rossz ember egyik sem. Nincs köztük rossz akaró. Emberek mind. Akik élnek valamiből.

Más emberekből. Ha azok kifordulnak önmagukból, az nem az ő hibájuk. Az alany volt gyenge láncszem, az egyed volt alkalmatlan a feladatra, ő nem bírta a kiképzést.

De a lány tudja mit kell tennie. Kapaszkodnia kell önmagába. El kell felejtenie az álomvilágot amikor csak tudja. Ha megőrül, halottá vàlik. Az ember aki elveszti önmagát, halott ember. Ki kell szűrni a hasznosat, építkezni, erősödni kell.

Alázattal, és szenvedéllyel.