- Álljon fel! - üvöltötte az őrmester.
Izzadságcseppek csorognak a számba, ami vegyül a vér savanykás ízével. Köpök egyet. A szívem ügy dübörög mint egy őrült vadállaté.
Egészen közel érzem magamhoz a férfit, forró lehelete cirógatja a nyakam, pisztolyát erősebben nyomja a halántékomhoz.
- Nem hallotta kisasszony?! - sziszegte a fülembe.
Ekkor éles fájdalom nyilall a testembe. Az őrmester egyik embere egy kést mélyesztett a bordáim közé. Megpróbálok elvonatkoztatni a fájdalomtól és arra koncentrálok, hogy ne ájuljak el. Nem ájulhatok el. Tudatomnál kell maradnom, ha összeesek, megölnek.
És akkor mindennek vége lesz.
Ekkor az egyik katona közelebb lép, és a hajamnál fogva felrángat a földről. Az arcomba üvölt valamit, de alig hallok. A fülem élesen cseng, a szívem mintha kihagyna néhány dobbanást, és a látásom elhomályosul.
Küzdök.
Küzdenem kell. Megszorítom a katona kesztyűs kezét, és az utolsó erőmmel az ágyékába rúgok.
Tompa üvöltést hallok, majd egy puffanást. A vér és az izzadság függönye mögül lassan pislogok, egy fekete, vonagló test zuhan a lábaim elé.
Körülöttem hirtelen zűrzavar támad. Mindenfelől gépfegyverekkel lőnek, én lezuhanok a földre és összegörnyedek. Hát így ér véget.
Kiskoromban mindig azért fohászkodtam, hogyha egyszer meghalok, akkor ne haljak hétköznapi, szánalmas halált. Ne fulladjak vízbe, ne párnák közt, mosolyogva tűnjek el a világból.
Üvöltve, harc közepette, hősiesen akartam meghalni. Megmenteni valakit, feláldozni magam a jóért.
A vágyam majdnem teljesült is, de az információ ami velem hal meg pillanatokon belül, az felbecsülhetetlen értékű.
Még mindig hallom a fegyverek ropogását, a fakunyhó körülöttem darabjaira hullott, csukott szemhélyam mögül érzem ahogy a vakító napfény elönti az arcomat. Összeszorítom az öklömet, tehát még képes vagyok a mozgásra. Az agyhullámaimat a lábaimra irányítom. Nem mozognak. Megerőletetem magam, ráharapok a nyelvemre, hátha a belém nyilalló fájdalom kizökkent bénult állapotomból.
Megpróbálkozok mégegyszer. Még mindig nem mozdulnak. Rémisztő érzés.
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Csak annyit tudok, hogy folyamatosan küzdök az ájulás ellen, és az öklömmel kőszilánkokat markolászok amik mélyen a húsomba vágnak, így a fájdalomnak köszönhetően érzékelem a valóságot.
De néha, amikor csupán pillanatokra behunyom a szemem, elönt a forróság. Hangulatos szobában állok, és meleg karok szorítanak magukhoz. Aztán a tszilánkok mélyen a húsomba vágnak, és én felüvöltök.
Nem tudom hány órája feküdhetek mozdulatlan. Nem tudok semmit. Csak üvöltök. Tehetetlenségemben nem tudok mást csinálni, csak markolászni a pengeéles köveket, és üvölteni.
Senki sem hall.
Köpök egyet. Az alvadt vér íze nagyon keserű.
Minden bizonnyal több csigolyám is eltörhetett, ezért nem tudok mozogni, de erőt veszek magamon, és a félelmemet legyőzve lassan elfordítom a fejem.
Amit látok minden képzeletemet felülmúlja. Maga a pusztulás. Az ember keze itt is elvégezte a munkáját. A házból amelyet apám épített, nem maradt más csak egy halom por és fatörmelék. A falu romokban hevert körülöttem, és mindenfelé füstölgő, néhol még égő házroncsok hevertek. A füst csípni kezdi a szememet, így gyorsan behunyom. Köhögöroham fog el, a mellkasom rázkódik és vért köhögök fel. Mindig is nagy csodálója voltam az emberi tesnek de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent kibír.
Időközben bealkonyodott. A fejemet már bátrabban mozgatom, és felfedeztem közvetlenül a jobb oldalamon egy halott katonát. Üveges szemével rémülten néz rám, szája enyhén nyitva van. Még sosem láttam hullát. Nem gyakorol rám különösképpen semmiféle hatást, de ez valószínűleg annak is betudható, hogy már a végét járom és valahol a valóság és az álomvilág közötti peremen lengedezve elveszítettem az ítélőképességemet.
Olyan érzésem van, mintha lassan minden elhagyná a testemet. Már nem érzek fájdalmat. Könnyű vagyok, szinte súlytalan. A túlvilág lágy hangon szólít magához, de nem szabad engednem a kísértésnek. Hiszem ami megmaradt még belőlem, annak nem szabad itt maradnia. Tovább kell adnom az információt.
A kezeimet sem tudom már mozgatni. Lenézek rájuk. Az ujjaim vérbe fagyva hanyagul lógnak egymás mellett, néhányat leszakított egy mellettem felrobbanó bomba. Már éppen kezdtem volna elmerülni szétszaggatott ujjaim tanulmányozásában, amikor egy velőtrázó zaj majdnem kiugrasztotta tompán dobogó szívemet a helyéről.
Egy fekete alak tornyosul fölém, de olyan hirtelen történik minden, hogy nem tudom kivenni ki lehet az. Könnyed mozdulattal felemel a földről, majd az ajkát az enyémre tapasztja, és levegőt fúj a légcsövembe. Kiáltani akarok, zudatni akarom az emberrel, hogy élek, de nem tudok megszólalni. Hirtelen erős köhögőroham fogel, és friss levegő áramlikt a tüdőmbe. Vizet, és vért öklendezek fel. Valaki tartja a nyakamat, és a hátamat. Pislogok párat, hogy kitisztuljon a látásom, és az arcra nézek, ami nagyon közel van az enyémhez.
Csillogó fekete szemek, reszkető telt ajkak. Ismerem ezt az arcot.
A tekintetünk egybeforr. Mindketten tudjuk, hogy közös életünk utolsó pillanataihoz értünk. Meleg karok ölelnek magukhoz, szapora szívverést hallok. Érdes bőre hozzásimul az arcomhoz. Legutolsó erőmmel, megszorítom a hozzám szoruló testet, és tüdőm utolsó erejével kipréselek három szót a számon.
- Az élet szép.
Aztán minden sötét lett.
