A Művészetek Völgye minden évben megrendezésre kerülő rendezvény. Természetesen mi is a rendezvény fellépői voltunk, de kulisszatitkokkal nem szolgálhatok. Dióhéjban, hagyományőrzés, régimódi esküvő, népviseletek, táncházak, por és pottyantós, messzi szállás, ismerkedések. Ami egy fellépéshez hozzátartozik. Szöget ütött a fejembe a groteszk gondolat, amikor népviseletben felvonulás közben az emberek hatalmasra meresztett szemekkel bámultak, hogy ez nem szokatlan, nem meglepő, de annak kellene lennie. Szokatlannak, és meglepőnek. Amikor a magyar bámulj a magyart. És kérdi, mi ez rajtad, mi az, amit táncolsz. Mert nem tudja, nem is hallott róla sosem. De miért? Hova lett mindez? Miért csak hagyományőrzés szinten maradt fenn ebben az apró, de hatalmas és hihetetlen kultúrával rendelkező országban a néphagyományunk? Az ország vajon hány százaléka tudja azt, hogy miért locsolkodunk húsvétkor? Mi a regölés? Honnan a –csárdás- elnevezés? Amikor felmegyünk a színpadra letáncoljuk amit le kell, lemegy az előadás a közönség tombol, és megjegyzi –csodás produkció volt, fancsali mosoly kúszik fel az arcomra. Hiszen ez nem egy produkció, ez, mi vagyunk. A magyarság, ezek mi vagyunk, nem egy balettelőadás, nem rumba, nem tangó. Egész Európa, egész Anglia, az egész világ tudatlan velünk szemben. Amerikáról az embernek két szó jut eszébe: a hamburger és a túlsúly. Magyarországról már kapásból ezek: Puskás, puszta, paprika, gulyás, és a tánc. Külföldön, azok akik tisztában vannak az itteni értékeinkkel, majd’ megőrülnek értük. És a magyarság nagy része csak Lady Gaga arcát követi buzgó figyelemmel.
Ma már az országban egyre népszerűbbé válik a néptánc. Az emberek elmennek egy előadásra, aztán a gyereküket rögtön beíratják a legközelebbi együtteshez, vagy iskolába. A néptánc, nem a jobbra-balra lépünk szint. Ez azoknak szól, akik mosolyogva bólogatnak ezt az írást olvasva, hogy – de aranyos ez a kislány, és milyen igaza van. Nem, kérem. Ahogy a saját szokásainkkal is alig vagyunk tisztába, úgy a saját táncunkról is csak az ide lép oda lép, ti ti tá ver szöget. Láttak már százcsávási invertitát, hatzeganat vagy kalotaszegit? Mezőségit, tyukodit? Gyerünk, emberek, művelődjenek! Menjenek el egy táncházba. Vagy egy népművészeti rendezvényre. Tudják ki az a Zsuráfszky Zoltán? Hallottak már a Magyar Állami Népi Együttesről? Az Új Magyar Táncszínházról? Tudják mi az a folklorisztika? Nekem érettségi tárgyam, úgy beszélek. Az év minden egyes napjához, ünnepéhez kapcsolódik egy frappáns szokás, hiedelem. De olyan, amit elképzelni sem tudnak. És ez csak a folklór. Mellette ott van a táncfolklór, ami a magyar néptánccal foglalkozó tudományág, és temérdek mennyiségű információt foglal magába. Ott van a Martin György féle gyűjtőmunka, az is csak összegzésre, befejezésre vár. Muharay Elemér, akinek az együttesünket köszönhetjük, szintén hatalmas gyűjtő volt.
De ez a korszak, ez a hatalmas, színes forgó, mérhetetlenül gazdag kultúra és generáció még nem halt ki teljesen. Maradtak tanúk, igazi és nem csak beöltözött egyének, az öregasszonyok, öregurak képében. Ha az utcán látnak egy népviseletes kendős nénikét, mosolyognak, somolyognak, holott fogalmuk sincs mi lakozik egy ilyen teremtésben.
A fellépés utáni csodás ebéd fogyasztásánál leült az asztalunkhoz egy ilyen néni, természetesen jól ismertük őt, meg is lepődtünk, hogy miért nem a többi öreghez ül le. Elkezdett mesélni, csillogó kék szemében az ember olyan emlékek képét vélte felfedezni, amelyeket ma már senki sem élhetne meg. A régi csínyek, a régi megélhetés került terítékre. Mellettünk az asztalnál egy elég levert, depressziósnak tűnő újdonsült kismama ült. Mellettem viszont a néniből csak úgy áradtak a szavak, megvetéssel fordult a mai várandós, vagy éppen gyermekes asszonyokhoz. Depressziósak. Az egész világ depresszióban szenved.
- Depresszió?! –hördült fel az asszony – A mi időnkben amikor én gyermeket szültem, IDŐM SE VOLT ARRA, HOGY DEPRESSZIÓS LEGYEK. Idő. Akkor ez hatalmas kincsnek számított. Nem volt tv ami elé bevágták a kisgyereket, nem volt kész babakonzerv amit azonnal tálalni lehetett, és eldobható pelenkáról még csak álmodni sem álmodhattunk. –mondta. Néha úgy érzem, mindenkinek meg kellene hallgatnia egy ilyen öregasszonyt, hogy ne csak nevessen azon amit hall, hanem nyissa föl a szemét. Lássa meg azt a vérbeli, régi nemzedékből származó igaz embert aki előtte ül a széken. És tudja meg mi az a munka, a tisztelet, mi volt az a szó régen –élni, megélni. Amit én csinálok, ami az én munkám, az mindezek felelevenítése, ízelítő adása ebből a csodálatos, régi világból a mai embereknek. Efelé a világ felé, csakis egyféle módon lehet fordulni. Mégpedig – alázattal.
