Hozzáért. Úgy először most igazán, megfogta a karját. Tudta, hogy más, tudta, hogy nem lehet, tudta, hogy rizikós. De vágyott rá. A Lány, elveszett volt. Nem találta az utat.
Tudta, a világ egy megérthetetlen útvesztő, amelyet soha senki nem tud teljesen megfejteni. Félt. Kétségbe volt esve, de nem tudta pontosan miért, és mitől.
Az emberre gondolt. Nem egy személyre, csak magára az emberre. Hogy mi az ember. Érzelmek tömkelege bezárva egy hús vér ketrecbe. Olyat akart,amiről tudta, hogy abszurd. Hogy szinte lehetetlen. Ki akart törni ebből a ketrecből. Tudta, hogy lehetetlen. Úgy érezte, kevés ez a világ neki. Nem tudja befogadni azokat a dolgokat, és érzéseket, amiket ez a világ kínál fel Neki. Mást akart. Talán többet, nem tudom.
Mint Lucifer, a bukott angyal. Ő sosem tanul a hibáiból.
A Lányt elöntötték a gondolatok...
Mi az, hogy hiba? Mi a jó, mi a rossz? Ki az aki vezet? Vagy mi az? Van-e olyan egyáltalán?
Úgy érezte magát, mint Lucifer, a bukott angyal, úgy érezte valamit elrontott, és nem találja a helyét.
A bukott angyal rossz útra tért. Ő nem akart. Talán ettől fél Ő annyira. Hogy elveszti önmagát.
De hogyan veszthetné azt el, amit még meg sem talált?
Kétségtelen. Segítségre szorult. De nem tudta miféle segítségre. Hogy ki és mi által. Nem tudott sokat, de abban biztos volt, hogy Isten ott van Neki. Ő mindig ott volt.
Szerelmes volt. Úgy gondolta, reménytelenül. Bár ebben sem lehetett biztos. Nem is biztos, hogy létezik szerelem. Tán sosem volt. Ez is csak az őrület egy megnyilvánulása.
Semmiben sem volt biztos, egyedül abban, hogy Isten az, aki figyeli Őt. Nem tudta, hogy segiti Őt. De úgy érezte nem is kérhet ilyet. De azt tudta, hogy figyelik. Szüksége is volt rá.
