Kétségek közt, vergődve
Mint hal, partra kivetődve
Keze remeg,
Szeme rebben
Eszét veszti, szívét tépi, tépi, tépik
Szabadulni akar, akarva akaratlanul, önmagától.
Messze érzi szabadságának kulcsát,
A félelem teszi ezt nem mássá, mint furcsává.
Halál, pörgés, nevetés,
Mind összefolyik, egybeesés
Az egész nem más,
Káosz, s, mi egy más.
Összehúzza fáradt szívét,
Megemeli büszke fejét.
Nyakán az ér feszül,
Szemében félelem rezdül.
Sötét, mélységes, magába húz,
De itt ő a Mester, engedni nem rest,
Segítégért kiált, kezekért nyúl.
Érints meg, kiáltja a Lány,
Üvölti, érzelmei széttepik már,
Lelke hasad, egyre hasad
S a végén így kettő marad.
Arca torz, lelke sérült,
Szíve lüktet erőért kiált,
Senki nem emlékszik miért ő,
Miért ő zuhant mélyre, ki oly szilárdan állt.
Menekül a világ elől,
Elszalad az ember mellől.
Keresi a szerelmet,
Koldulni akarja, de azt nem lehet.
Vakon ugrik a sötétbe,
Karok ölelik, idegen kezek simítják.
Menekülni akar, messze,
S az emberek elhagyják, sorra megmarják.
Menekül. Menekül, de mi elől?
Maga elől, maga mellől.
Önmagától, hisz tudja, ő lesz az,
A következő ki megőrül,
Az őrült, kinek sikolyát minden ember, meghallja.
Meghallja, észrevszi,s megérti,
Fejek bólogatnak, és a haldokló kézért nyúlnak,
Késő már, suttogja az ajak,
S mint pillangó ki szárnyát levetve elillan,
Úgy tűnik el, akár a hajnal.
