Sok dolog van amit nem bírok. Sok dolog van, amit meg kell tanulnom kezelni. Sok dolog van, ami kirepít a valóságból. Sok dolog van, amitől széjjelszakadok. Sok dolog van, ami szorít. Sok olyan dolog van, amit nem tudok befogadni. Amivel nem tudok megbarátkozni.
Három kötetes regényt írhatnék. De ehelyett csak azért ülök itt a laptopom előtt guggolva a fürdőszobába, az egyetlen helyre ahova menekülni tudtam, hogy megintcsak meneküljek. Hogy mibe? Az írásba.
Zene szól a fejhallgatómból. Ez oldja a feszültséget, és inspirál. A szavaim lényegtelen maszlagnak, esetleg nyavajgásnak tűnnek Neked, akinek olvasod, de megnyugtatlak. Nem érdekel, hogy minek tűnik. Nem érdekel, hogy mit látsz bele. Nem neked írom. Talán magamnak. Bár én egyszer elolvasom majd, talán mégegyszer, aztán soha többé.
Ez nem egy novella. Ez nem egy vers. Ez menekülés.
Én ide futok. Én ebbe találok megnyugvást, de a szó "megnyugvás" túl erős. Hiszen én sosem nyugszom. Sosem vagyok nyugodt. Egy ideje már nem. Néha éreztem ezt az érzést távol mindentől, de aztán visszatértem az örökös harcmezőkre.
Gyűlölöm az embereket.
Imádom az embereket.
Igen, ez a kettő együtt. Amikor valaki ezt mondja, gyűlölöm az embereket, nem mindannyiukra gondol természetesen. Az a valaki inkább a társadalmat utálja. Vagy az emberi hozzáállást. De itt nem személyekről szól.
Gyűlölöm az általánosítást. Mindannyiunkban megvan a hajlam erre. Bennem is. Gyűlölöm ezt.
Kezdem érteni Jim Morrisont.
Ő is menekült. Sok dolog szorította őt, hasonló dolgok mint engem. A társadalom, a szülei. Minden egybevág. Értem őt. Átérzem őt.
Butaság. - Mondod most te. Vagy gondolod. Vagy ki tudja mit mondasz, vagy gondolsz. Honnan tudhatnám én? Itt volt egy példa arra, hogy én is tudok általánosítani.
Undorító.
Keserű. Néha az élet keserű. Néha sok dolog fáj.
Aztán elmúlik.
Minden elmúlik.
Minden.
Egyszer, minden.
Akkor meg nem szabad félni. Élni kell. Félni is kell, de ne örökké.
Írói blokk tört rám. Nincs ihlet. Fogalmam sincs miről írok. Azt sem tudom mit akarok. Csak leültem valahova, zenét tettem a fülembe, és az írásba menekültem.
Haragot érzek. Legszívesebben kihajítanám az ablakon a laptopot. Vagy összetörtném vele a tükröt. Vagy valami.
Kritikán aluli ez az egész. Ahogy Te is olvasod, biztosan egyre inkább a fejedet csóválod, vagy azt gondolod, ez elkeserítő ( nem tudom, lehet, hogy nem ezt gondolod, ez csupán feltételezés).
De ha így is gondolod, tudod miért nem bánom?
Mert emberi. Mert nem mesterkélt.
Amit most leírtam, igaz. Hús és vér. Emberi.
Ezért hát, nem sajnálom. Mindaddig amíg igaz, én nem sajnálok semmit.
(sikoly)
