Látta a világot. Amerre járt dinamitok robbantak a léptei nyomán.
Az ember akiben bízott, és akit átölelt szeretetével, bajban volt. Elveszített valamit. Egy embert.
A veszteség mardosta, és a lány önző módon úgy érezte, ő csak teher a hátán. Hiszen van eleg baja, volt is mindig, és vannak más értékek az életében, értékesebbek mint a lány, sokkal értékesebbek.
A lány egyre jobban belelovallta magát a gondolatba, hogy tönkretesz mindent, csak egy teher a hátán. Teher ő mindenki hátán.
Hisz akik most szeretik, elfordulnak majd tőle, ha öreg lesz, és csúf.
Zokogni kezdett, öklével verte a földet, csapta, ütötte amíg vér nem folyt az ujjai közül, felkapott egy tükröt az asztalról és a földhöz vágta. Ezer szilánk repült szerteszét, és ő a magasra tartotta az arcát, és üvöltött a szilánkoknak - "Önző! Önző! Önző!" -üvöltötte.
Majd csend lett.
Csend, melyben meghallotta saját szívverését, hallotta szapora légzését, látta a vörös cseppeket lecsordulni a karjáról. Behunyta a szemeit, maga elé képzelte a férfit, aki veszteséget szenvedett és segítségre szorult. Erősen kirajzolódott az alakja a fejében, majd gondolatban odament az alakhoz és átölelte.
Csak így volt képes segíteni.
