Eddig az érzéseimet furcsa novellákba, írásokba öntöttem át, és úgy írtam le ide őket. Mint ahogy minden, most ez is megváltozott, ha akár csak egy pillanatra is. Racionálisan fogok írni. Megpróbálok a földön maradni, bár nem érzem jól magam így, de ki szeretném próbálni, hogy így mit sikerül írnom. Így nem fogok most kitalálni semmiféle groteszk történetet, csak írom ami az eszembe jut, írom azt amit érzek. Talán valaki egyszer majd elolvassa. Elejétől a végéig. Talán senki.
De a remény akkor is él.
Már régen is sejtettem, talán már kiskoromban is, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Nincs rendben ez a világ. Valami nagyon mélyen, és régen el lett rontva. Régebben írtam, hogy nincs olyan, hogy Világ, hiszen ez a fogalom szubjektív, de ha igazam volt (ki ennek a megmondója, tán Isten?) akkor az én világommal nem stimmel valami.
Amikor megepedek a gondolattól, hogy végre hazaérek, mindig menekülést, nyugalmat, harmóniát remélek. A legjobbat remélem, és mindig a legrosszabbal távozok. Ülünk a karácsonyi asztalnál. Michael Bublé szól a háttérből. Anyám isteni ételeit szolgálja fel. Nővérem velem szemben, apám a jobbomon. Ezek az emberek vesznek körül. Nem a munkatársaim, nem idegenek, nem kamerák, nem rajongók, nem rosszakarók. Nem idegenek, de mégis annak érzem őket. Vagy inkább én vagyok az idegen. Idegen vagyok otthon, idegen vagyok mindenhol. Nem tartozom sehová. Nincsen otthonom. Néha úgy érzem, már Istenem sincsen. Világéletemben egyedül voltam. Ha szerelmes voltam, ha barátokkal voltam, ha öleltem, ha csókoltam, ha sírtam, ha táncoltam, ha nevettem, egyedül voltam. És ez nem akart soha változni. Talán nem is fog. Talán nem is kell.
Visszatérve a karácsonyi ebédhez, itt szakadtak rám az érzelmek. Mint egy hatalmas hullám, egy tengernyi áradat, úgy szakadt rám, és maga alá akart temetni. Nem emlékszem már pontosan, de a következő párbeszád foszlányok maradtak meg a fejemben. "Szar ez az ország, úgy ahogy van. Itt mindenki komcsi. Köcsög rasszista fasz az összes, a fele meg náci. Itt elnyomás uralkodik, mindenki csak azon van, hogy hogyan bassza át a másikat és hogyan tud profitálni a másik nyomorából." Michael Bublé szól. A leves gőzölög. A gyertyák meleg fényt ontanak. "Igazból fogalmad sincs az egészről, mert te olyan kurva okos vagy nem?! Te neked akkora a pofád, csak ülsz ott a seggeden, nézel rám mint egy pszihopata, és rágod az Iphone-odat! Olyan vagy mint egy pszihopata!" Anyám elereszt egy műmosolyt. "Na mondjad tovább. Nem, csak mondjad. Én csak azt szeretném, ha tudnád, hogy miről beszélsz. Neked nem könnyű alkalmazkodni, ezt ismerd be." Anyám nyel egyet. Én elkezdem piszkálni a kést. Ezüst. Családi érték. Nekem sosem tetszett. Túl nehéz, és csicsás. "Az oké, hogy te szabad gondolkodású ember vagy. Sára is az. Mégis benne van egy rendszerben ahol minden nap alkalmazkodnia kell. Én is benne vagyok, Anyád is benne van, sőt Masni (a kutyám) is benne van. Ezzel mi mi a faszt csináljunk, mondjad?"
Felállok az asztaltól. Remeg a szívem. Kikapcsolom Michael Bublét. Szeretem a groteszket. De nem itthon. Michael Bublé és a tettetett karácsonyi hangulat már sok a lelkemnek. Csak nézek. Anyám rengeteg főztje az asztalon kéreti magát. Imádok enni, de elment az étvágyam. Valami nagyon nincsen rendjén a világgal. Az én világommal.
Ambivalens minden. Az egész személyiségem ambivalens. Kétarcú.
Hihetetlen gyengeséget éreztem, ahogy ott ültem az asztalnál. Hirtelen rámszakadt minden. Hogy teljesen fölösleges hazajönnöm, hisz nincs hova mennem, ahol találok valamit. Keseredetten keresek valamit. De nem találom sehol. Végtelen szomorúság öntött el. A szokásos sírógörcs a torkomban. Anyám néha megpróbál hozzám szólni, "Sári kóstold meg ez, vagy azt". Apám már nem is náz rám. A nővéremnek fel sem tűnik semmi. Azok kavarognak a fejemben, hogy reménytelen. Hogy már a remény is kezd elhagyni, és beszippant a kétségbeesés. Hogy hiába próbálkozom, nem fog összejönni semmi. Nem tudok érvényesülni. Nem tudok megbékélni. Sem önmagammal, sem a világgal. Egy szó: reménytelen.
A másik oldala az érmének kemény. A másik oldalam maga az erő. Hogy feljövök a szobámba, de ezúttal nem sírni, mint kiskoromban, hanem acélszilárdsággal a szívemben elővenni a laptopomat és írni, írni, írni. Hiszen harcos vagyok. Egy katona. Egy kegyetlen mészáros. A gyengék eltiprója. Az ember, aki nevet a gyengéket. Holott ő maga is az. Hihetetlen erőm van. Érzem. Ha egy embert kiválasztanának az összes ember közül, és azt kérnék tőle mentse meg az emberiséget, akár az élete árán is, én önként jeletkeznék. Vagy biztos lennék benne, hogy engem választanának. Ambivalens.
Hihetetlenül gyenge, ugyanakkor hihetetlenül erős.
Harc. Folyamatos harc. A két oldal harca egy testben. De mi a test? Úgy érzem nem kell. Úgy érzem nem szeretem a testem. Hiszen annyira fölösleges, csak egy csomagolás. Az elmém be van zárva. Vagy inkább én vagyok bezárva a saját elmémbe. A saját elmém rabja vagyok. A testem csak dísz. Csak külső, amire néha kiül, az ami odabent lakik. De a test jó dolog. Szép dolog. Az emberi test, csoda. Egy alkotás, az egyik legszebb alkotás a világegyetemben. Az emberi test, az arcom, arra is jó, hogy csaljak vele. Ha akarom ezt mutatom, ha akarom azt. Amikor furcsa gondolataim támadnak, először mindig megijedek tőlük, de aztán megnyugtatom magam, hogy dehát ezt csak én tudom. Csak ÉN hallom. Ez a fenséges az elmében. Hogy én irányítom, és azt mutatok a külvilágnak amit csak akarok. Ez egy csodás tehetség, csodás képesség. Ám veszélyes is egyben. Hiszen veszélyes dolog ráerőltetni a lóra azt a nyerget, ami nem illik rá.
Viszolygok ettől a világtól. Kiráz tőle a hideg. Túl kicsi. Túl szűk. Túl kevés.
Eszembejut, hogy hol lennék egyes emberek nélkül. Eszembe jut a sötét fiú, eszembe jut az ember, aki kamerával a vállán ül, és figyel, eszembe jut a nyaklác amit apámtól kaptam, eszembe jut a kutyám, aki depressziós lett, mert nem vagyok mellette. És eszembe jut az ikertestvérem. Sírógörcs. Remélem lát engem, és ha lát nincs nagyon elkeseredve. Nincs nagyon megbortránkozva. Nem nagyon csalódott. Eszembe jut a halott nagymamám. Remélem ő sem haragszik rám.
Eszembe jut Jézus. Eszembe jutnak az Illuminátusok. A Buddhisták. Eszembe jut most minden, ami fontos. Aki fontos. Akiért érdemes. Akik és amik nélkül sehol nem lennék. Eszembe jut végül a tánctanárom. Az elveszett szerelem.
Az elveszett értelem. Elvesztettem.
Talán elvesztettem mindent. De egyidőben meg is találtam mindent. Ezért vagyok kétarcú, ezért vagyok egyszerre fényesen világító fehér ragyogás, és mélységesen mély, és magába rántó sötét feketeség. Ezért nem tudom, hogy mi vagyok, jó vagy rossz. Mind a kettő vagyok, de vajon melyik az erősebb? Eszembe jut a Fekete Hattyú, a film. Valami ilyesmi. Csak én mág talán megmenekülhetek.
Hogy mitől?
Önmagamtól.
