A világ, s a világok, mind kegyetlen
Mondja nekem, s én intek, így megy ez
Keresd, kutasd benne a jót,
De nehogy megrázzon, hogy mi a való.
Rideg, ám néha kegyes,
De későb meglásd, mindez illúzió,
Melyet falra fest az Ördög, így nevet
Rajtad, rajtam, a bolondokon.
Fegyvert fog, fejedhez tarja
S te csak nevetsz, nem érted,
Kacagsz, a halál torkodat marja
Lelkek sikítanak, kapkodnak érted.
Te már elvesztél, megmenthetetlen
Értékelhetetlen.
Messze látod valóságodat,
S amit érzel, elképzelhetetlen.
Tán a holnap sosem jő, tán el sem jő,
De te mosolyogsz, hisz kezét fogod
A reménynek
Szorítod, el nem ereszted, melegsége ömlik beléd.
S mikor már Ő is elhagy, messze száll,
Úgy érzed, lelked vele szállt.
S a végén nem maradsz más,
Mint érzéketlen, szívtelen, testetlen
Gondolat csupán.
Gondolat, mely elszáll,
Ember, ki megáll.
Pillantásra csupán,
Hisz érzi, itt egyszer volt valaki.
Valaki, vagy valami, mely megszületett, lebegett
Majd elillant,
Gyilkos vádakat szült,
S fellázadt, mert nem létezett eleget.
Nem ám, szólt, nem így, üvöltött
Voltam, s vagyok valaki,
Ne felejts! Üvölti, majd halkan,
Hangját elviszi a szél.
Így, vagy úgy, a lázadók
Elbuknak, fejükre földet, hantot szórnak.
Ahogy a Nap is az égen, századszor,
Úgy az ember, és eszméje is leáldoz.
Kiálts, üvölts, tépd kerteced,
A végén nem maradsz más,
Mint egy elfeledett
Megtépázott eszmecsere.
Nem tudja majd senki,
Honnan jöttél, s mi voltál
Egy leszel a világgal,
A messzi végtelenséggel.
Egyedül te sosem maradsz,
Hisz a tested halandó, ám eszméd állandó,
Megmarad tovább mint önmagad,
Majd eltűnik, helyet adva másnak, s megint másnak.
