Valami növekedett benne. Egyre erősebben, és erősebben. Mélyről tört elő belőle ez a valami, nagyon mélyről. Eltemetve, elfeledve, de legfőképpen elnyomva volt. Lerogyott a földre. Nem gyenge volt, hanem túl sokáig volt erős. Ez a valami, egy érzés, egy szorító kéz, megragadta, és szorongatni kezdte a torkát. Marcangolta. A Lány testének mindnen sejtje sikoltozva ellenkezett, próbált szabadulni, de a valami túl erős volt. Még csak rendesen meg sem tudom fogalmazni, hogy mi ez az erő. De annyit tudott a Lány, hogy földöntúli. Nem evilági. Erősebb, különösebb mindennél ami ehhez a világhoz tartozik. Ebben a pillanatban, ernyedt teste megfeszült, izmai kidagadtak, összegörnyedt testhelyzetésből felemelkedett, térdre borult a hatalmas erő előtt amely birtokba vette, és torka szakadtából üvölteni kezdett. Arcán patakzott a könny, velőtrázó üvöltése átjárta az univerzumot, kétségbeesett sikolya eljutott mindenhová. Az energiák hirtelen áramlottak a testébe. Elöntötték Őt, de nem tudta miféle energiák ezek. Egyszerre érzett mindent, és semmit. Ő maga volt a Káosz. Testbe költözött, méghozzá emberi testbe. A vér száguldott az ereiben, a szíve úgy vert, mint rab a börtön falát, légzése felgyorsult, szemei kitágultak. Megértett mindent. Másra van szüksége. Egészen másra. Olyan erőkre, és energiákra amiket ezen a világon nem kaphatott meg. Nem volt ide való. Az emberek között nem érezte magát otthon, sőt sehol nem érezte magát otthon ebben a világban. Sokszor gondolt öngyilkosságra. Azt mondják az öngyilkosságra, hogy gyávaság.
De ahogy ott állt a tükör előtt borotvapengével a kezében, ez az állítás értelmét vesztette. Ehhez bátornak kell lenni. Nagyon bátornak. És vakmerőnek. Nem tudta megtenni, mert túl nagy volt a szíve. Emberek miatt nem tette meg. Nem önmagáért, hanem másokért. Önmaga abban a pillanatban már rég nem érdekelte. Elhomályosodott az elméje, és elveszítette az ítélőképességét. Káoszt érzett. Csodálatos káoszt. Belenézett a tükörbe. Egy fiatal lány nézett vissza rá. Egy fiatal lány, akit egykor ismert, de most egy egészen más emberi arc nézett vissza rá. Szemei pirosak voltak, mintha sokat sírt volna, sötét karikák éktelenkedtek alatta, haja rendezetelen és kócos volt. Arcbőre hólyagos volt, és tele bőrhibákkal. Szája vöröslött, és száraz volt. Elmosolyodott, majd a mosoly vigyorrá húzódott. Egy őrült vigyorát látta a tükörben. Hosszan nevetett, nevetése átjárta testének. Egyetlen szó jutott eszébe magáról: szörnyeteg.
Az emberi gyarlóság bizony végtelen, és ő nevetett ezen. Nevetett az embereken, akik testet kreálnak a szörnyeknek, szőrös hegyes fogú lényeknek ábrázolják őket, miközben a szörnyek ők maguk. A szörny ott él bennük. És egyszer felszínre tör, és nyer. Csak egyet tehetett, engedte.
Az őrülteket, azokat akik különböznek a normálistól, a megszokottól, elítélik, és azt mondják rájuk, betegek.
Nem. Ők csupán csak igazak.
Ha a világ minden embere elszakadna a saját valóságának hitt rögeszméjétől, mindenkiből kibukna a valódi énje, amelyre aztán lehetne mondani, őrült. Hogy beteg.
Ehelyett a világot okolják, arra mondják, "a mi világunk kegyetlen". A mi világunk beteg.
Pedig ha tudnák az igazat, az igazat, hogy nincs olyan, hogy világ. Csak Te magad vagy, és a Te valóságod.
Az emberek világai, gyakran összemosódnak. Hiszen mindannyian kapcsolódunk egymáshoz. Erre a végtelen hosszú, mindenhol összefonódó kapcsolatra mondják azt a jelzőt, hogy Világ.
De ha minden ember eltűnne, a világ is megszűnne. Tehát a világ nem egy tőlünk, élőlényektől különálló dolog.
A világ, mi magunk vagyunk.
