Semmi sem nyomta már a lelkemet. Csak ültem ott a kávézó közepén, egyedül, és mosolyogtam. Emberek haladtak el mellettem. Halandók, akik saját világuk foglyai voltak mind. Akik nem tudtak menekülni, az egyszerűség és a hétköznapok szorító karmai közül. Akik bármit megadtak volna azért, hogy elmeneküljenek onnan, ahol éppen voltak, hogy szabadságot leljenek valahol messzi, nagyon messzi.
Én megtaláltam saját szabadságom. Önmagamban.
Láttam mindent. Az univerzum mélységeit, lelkem távolságait, ahogyan a kettő egyesül, a kapocs frissen alakult ki, de létezik.
Eggyé váltam a Teremtővel, megismertem a titkait, folyamatosan suttogott a fülemben. Itt ülök egy szobában, és pötyögök egy laptopon, de mégis, most ott ülök mellette, a trónja mellett, és lágyan mosolygok az emberekre.
Végre szárnyai alá vett, megmentett a sötétségtől, a könnyeim gyűlnek csatornájukban, már ők is szabadok ahogyan én is. Érzem a jelenlétét, leírhatatlan, szavakkal nem definiálható érzés, rezgés vesz körül.
Az Isteni jelenlét.
Emberi érzékszervekkel nem érezhető, csupán a lelket járja át. A félelem haloványan suttogni próbál a fülembe, azt rebesgeti "elveszíted".
Eddig többet voltam a sötétben, mint a fényben. Most, fordult a kocka. A sötét próbálkozik, magára öltötte a félelem vérfagyasztó köpönyegét, ám a fényes örömfüggönyt semmi sem képes áttörni.
Isten magához ölelt, és én megéreztem. Egy életen, több életen, egy örökkévalóságon át érezni fogom.
Testem megszépül, lelkem eggyé válik az univerzummal.
Kiteljesedtem.
