Az eső megállíthatatlanul zuhogott. Vadul dörömbölt a tetőablakon ami alatt a lány gubbasztott egy kád forró vízben. A forró gőz bepárásította az ablakot, de a lány mégis átlátott rajta. Látta a csillagokat. Most mégis másnak látta őket. A csillagok pedig ugyan úgy néztek rá mint annak előtte. Akkor csakis ő lehet a más, csakis ő változhatott. Utálta a változást. Mindig hirtelen és váratlanul jött. A vihar vadul tépázta odakint a fákat, az ablakot már a jégeső ostromolta. Ami a tét volt, az a személyisége. Ő maga. Sose veszítsd el önmagad.- mondták mindig neki a bölcsebb emberek. És ő megpróbált kapaszkodni önmagába. Ragaszkodj hozzá, foggal Sári, körömmel!- mondták neki mindig. De el akarják venni. Meg akarják fosztani a nevétől, a személyisége részétől, mert ez nekik nem számít. Ők nem gonoszak. Nem rossz ember egyik sem. Nincs köztük rossz akaró. Emberek mind. Akik élnek valamiből.
Más emberekből. Ha azok kifordulnak önmagukból, az nem az ő hibájuk. Az alany volt gyenge láncszem, az egyed volt alkalmatlan a feladatra, ő nem bírta a kiképzést.
De a lány tudja mit kell tennie. Kapaszkodnia kell önmagába. El kell felejtenie az álomvilágot amikor csak tudja. Ha megőrül, halottá vàlik. Az ember aki elveszti önmagát, halott ember. Ki kell szűrni a hasznosat, építkezni, erősödni kell.
Alázattal, és szenvedéllyel.
