Angliában egy nő éppen vonaton utazott. Egyedül ült a fülkében és kibámult a hegyek szabdalta, eső áztatta tájra. A fülkében a kint tomboló időjárás ellenére fülledt meleg volt, az ablakon egymás után futottak le a vízcseppek, barázda utakat képezve a párafoltokon. A nő kesztyűjével letörölte maga előtt az ablakot, és hosszan bámult a tájra. Szakadt az eső. Eszébe ötlött, hogy az eső mennyire jellemző Angliára. Esik, esik, mindig csak esik. De ő pont így szereti. Ilyen szürkén, és esőáztattán. Hiszen olyan hangulatos. Nagyot sóhajtott, rápillantott az előtte ülő öregemberre, elidőzött a keménykarimájú kalapon amit viselt, és azon gondolkodott, ki hord ma már keménykalapot? A régi londoni emberek, azok csak keménykalapban és köpenyben jártak… köpeny…
Sóhajtott, és behunyta a szemét. Az agya teljesen üres volt, minta valaki kitörölte volna a gondolatait. Feketeség, ennyit látott. Hallotta a vonat zakatolását a neszeket, és az öregember újságjának zizegését. Megrázta a fejét, és újra a gondolataiba mélyedt. Hirtelen felvillant lelki szemei előtt egy kép. Lassacskán kibontakozott előtte egy fiú alakja. Sötét, rakoncátlan hajú, vézna fiú volt. Ahogy egyre több részlet tűnt fel előtte, megpillantotta zöld szemét, és fekete kör alakú szemüvegét. Sötét köpenyt, talárt viselt, arany-piros csíkos sállal a nyakában.
Így született meg a világhírű Harry James Potter figurája.
