Egy hatalmas ágyon feküdt. Aludt, álma nagyon mély volt és hosszú. Tél volt, és ő a föld mélyében a nyárról álmodott. Kék bársonytakaró ölelte körül hófehér meztelen testét, cirógatta puha arcát, dús kebleit. Fakó haja hosszú volt, lelógott az ágyról. Hajából lassan szivárgott a víz, és a cseppek a levegőben hópelyhekké változtak. Teste ontotta a hideget. A föd mélyén aludt, ám hidege elérte a felszínt. A víz lassan elapadt, testének hidege még lassabban elmúlt. Minden erejét átadta a földnek, és beleivódott a levegőbe is. Ő maga volt a Tél, és éppen elvégezte dolgát. Sápadt arcába hirtelen piros szín szökött, haja fényesen csillogott, teste puha lett és meleg. Elmosolyodott, és felült. A kék bársony lehullott, és a földön porrá vált. A porból virágok nőttek ki, és ő gyengéden leszakított egy hóvirágot.
Ajkához emelte, és megcsókolta. A virág szélesre nyitotta szirmait, és várta a tavaszt, hogy kibújhasson a föld alól.
Kék bársony
2012.12.25. 22:32 Szarka S. R.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://arckolcsonzok.blog.hu/api/trackback/id/tr754981639
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
