Arckölcsönző

Tömeg volt, és ő ott állt a káosz közepén. Emberek mentek el mellette, néhányan meglökték a vállát, a tömegben nehezen fértek el. Az áramló sokaságban feltartotta a forgalmat, és nála megtorpant a rohanás. Ahogy a kétségbeesett, siető, egymást fellökő emberek a közelébe értek, lelassítottak, néhányan meg is torpantak.
Nem értették. Végképp nem értették, miért áll ott. Miért nem rohan velük, miért ül lágy mosoly az arcán, ahogy végignéz meleg szemeivel a kétségbeesett embereken. Nem értették, honnan árad belőle az energia. Miért izzik körülötte a levegő, és miért olvad a talpai alatt a beton. Megtorpantak, tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal ránéztek, de mielőtt tovább csodálhatták volna, a kemény tömeg elsodorta, széttaposta őket. Ő csak állt tovább, és a meleg mosoly egyre szélesebbre húzódott a száján.
Hirtelen a tömegből kivált egy alak, elbotlott egy másik emberbe, és a fiúra esett.
Ahogy zuhant felé, a mozdulat lelassult. Lelassult, mint minden a fiú körül. Ahogy a rohanó emberek csodálkozva megtorpantak, és lelassult a rohanásuk, úgy az alak is, egy lány, mint egy lelassított felvétel, zuhant a fiú felé.
Ő kinyújtotta felé a karjait, és megakadályozta, hogy a földre zuhanjon. A lány hirtelen melegséget, és végtelen nyugalmat érzett. Először nem értette mi történik, hova került. Majd lassan felemelte a fejét, hajfüggönye mögül a fiú arcába nézett, és reszkető szemei megtalálták az ő ragyogó szempárát.
- Köszönöm, hogy megmentettél. - mondta a lány.