Elsa Marie színésznő volt. Gyermekkorától kezdve értett mesterségéhez, szorult helyzetekben vagy amikor az élet úgy kívánta, briliáns módon tudta az arcait váltogatni. Ha kellett sírt, zokogott, ha kellett önfeledten kacagott valami elévült, viccnek szánt badarságon.
Három gyermeke volt, de közülük egyik sem ismerte őt igazán. A férje még a '20-as években tűnhetett el, rebesgették, hogy talán családon belüli gyilkosság történt, mindenki erről beszélt akkoriban, róla, Elsáról és arról, lehet -e ő a férje gyilkosa.
Nem voltak barátai. Imádója és rajongó tábora ezzel szemben annál népesebb, sokszínűbb volt. Ő maga persze gyönyörű volt, szebb bármely nőnél. Ahogy a színdarabíró megjegyezte, aki Elsa szerepeit írta, "még az én tollam is megtorpan, ha szépségét kell ecsetelnem..."
Soha nem mutatta igazi arcát senkinek, még az utcán menet egyedül, még ott is szerepet játszott. "Csalfa, túl csalfa." -mondták rá a férfiak. Elsa Marie-ről mindenki azt hitte, soha nem áll meg, sosem pihen. Ám életében igenis volt egy-egy pillanat, amikor megállt, és levetkőzte minden állarcát.
Amikor a színdarab utolsó mondata elhangzott, és a függöny a közönség orkánként tomboló rivalgásától kísérve begördült, ő egyedül maradt a sötétben. Ilyenkor behunyta szemeit. Fájtak a szemei, szinte égtek. Kényszeresen egyenes tartású háta ellazult, és mély fájdalom nyilallt a bordái közé. Csatos cipőjéből egy kiálló fémdarab már régóta metélte a bőrét, és melynek fájdalmát csak most kezdte érezni igazán. Kezébe temette az arcát, és kizárt mindent a fejéből, és a függöny mögött nem maradt más, mint maga a megkeseredett szomorúság.
Sok ideje nem volt, hiszen a függönyt máris széthúzták.
A reflektorfény szétterült az arcán, és ő széles mosollyal lépett az emberek elé, és már nem érzett mást, csak a tiszta megkönnyebbülést.
/Skerletz Zsófiának/
