Én vagyok a következő csillag Hollywood egén. Itt állok egy hatalmas színpadon, többezer ember előtt.
Mégsem vesznek észre. Éneklek, de a mikrofonok süketen közvetítik a semmit az emberek felé.
Ott állok előttük, de átnéznek rajtam.
Talán, mert nincsen nagy mellem. Ma már mindenki csak melleket akar.
Nekem van egy orrom. Egy hatalmas, nagy orrom. Néha beteríti a képernyőt, ha a filmjeimet nézik az emberek a mozikban.
De azért nem vagyok csúnya, ezt sosem mondanám.
Éneklek szabadságról, fájdalomról, cserbenhagyásról, valami szerelemnek mondható dolgoról, már kiszakad a szívem, annyira átérzem a dalt, de még mindig nem vesznek észre. Csak rágcsálják a rágójukat, és unottan néznek a semmibe.
Tízezerből egy ember véletlenül elköhhinti magát. Párezer ember erre összerázkódik, bosszúsan ránéz a köhögőre, majd gyorsan visszasüpped a tehetetlenségbe.
Én a színpadon épp magasabb oktávokba kezdek, a torkom csak úgy ontja az éneket, hajlítom, csűröm-csavarom a hangokat, és úgy érzem fantasztikus vagyok. De mintha ott sem lennék. Csak egy celofán vagyok, szimplán átlátszó.
Ekkor kicsordul az első könnycsepp a szememből, és a legmagasabb hang kíséretében kitépem a szívem a helyéről, és az emberek közé dobom. A tömeg hirtelen felbuzdul, kiáltoznak, a mikrofon életre kel és ontja a szavaimat, melyek így hangoznak " Nesztek kutyák, ezt megeszitek?"
És az emberek orkánszerű tapsviharban törnek ki, rózsák és konfetti-eső hullanak rám, és ünnepelnek engem.
"Most ünnepeltek, mi?" - üvöltöttem a mikrofonba, majd bemutattam nekik, és elrohantam.
Mert hát senki nem tud huzamosabb ideig szív nélkül élni, ugye, csak a zombik.
Az azért nem vagyok.
