Nem tudta mit érez. Idegen volt számára, bár mégis emlékeztette valamire. Talán az ürességre. De nem az egyszerű semmire, hanem a tehetetlen, mardosó ürességre. Nézett jobbra, nézett balra, de az agya nem fogadta be a látványt. Lenézett a kezeire, és látta, hogy remegnek. Lényegében az egész teste reszketett, hiszen hideg volt. Észre sem vette, de leszállt az este. A körhinták fényei őrülten villogtak, a színpadon pedig már készülődött a következő banda. Kezei görcsösen szorították a színpad elé felállított kordont.
Ismerte őket. Barátok és ismerősök vették körül. Mégsem volt jelen. Egy fesztivál kellős közepén volt, szép volt, és törékeny. Túl szép, túl törékeny. Túl könnyű préda.
Soha nem törték össze a szívét. Mindig ő volt az aki elutasított, aki tört. Zúzott, rombolt, tört és tört. Halomra törte a szíveket. De egy szilánk visszapattant, és eltalálta az övét. Vérzett. A seb nagyon mély volt, de még alig vérzett. Sokk hatása alatt volt, túl mélyen volt elásva, és túl hamar akart kiszabadulni.
A színpadon elkezdődött az élet, a zenészek zenélni kezdtek, és a tömeg mögötte megindult. Az emberek mellette nyüzsögtek. Ő csak állt, mozdulatlanul. Egy mozdulatlan pont volt a káosz közepén. Hirtelen odajött hozzá egy alak. Egy fiú volt.
Kézen fogta, és kivezette a tömegből. Leültette egy padra és átölelte.
- Fázol? -kérdezte.
- Fázom. -válaszolt a lány.
- Talán nem kellene ilyen lenge ruhában eljönnöd a fesztiválra. -folytatta - Talán nem kellene hazugságban élned. Mert abban élsz. Évek óta. Hazug vagy.
A lány ekkor felpattant. Ajkai remegtek, de nem hagyta el hang a torkát. Hirtelen megfordult, és rohanni kezdett. Nem nézett vissza, csak rohant, minél előbb hátrahagyva az igazságot. Visszataszító volt, és felfoghatatlan. Rohant, eszeveszettül rohant. El emberek, sátrak és házak mellett. Menekült.
Hiszen ezt tette élete nagy részében. Egyes dolgok elől menekült.
Elbújt, aztán nem sokára elfogadta magát.
És kivirágzott.
