Budapestnek ezer arca van. Akadnak sötét sikátorok, régi, pompájukat sok éve elvesztett hosszú házsorok, vannak az égbe vízsugarat lövöldöző szökőkutakkal, csinos padokkal, facsemetékkel teli parkok, labirintusszerű, végeláthatatlanul hosszú panelháztömbök, szerencsétlenek egymásra szorulva akár a heringek a dobozban…

Az utcák, melyek hosszát egy hatalmas épület tölti be, és a gazdag negyed, ahol a szem csak káprázik ha belép, a pompa és a fényűzés szinte vakító.

Budapest ezer és ezer arca közül innen származok én. Az ékes, csillogó negyedből.

Ezt mondom, mire te rögvest gondolod, - no, ez is egy gazdag pesti.

Igen, ott lakom a gazdagok mellett, között és alatt, csak éppen a csatornában. Mivelhogy egér vagyok.

Milliane a nevem, de persze mindenki csak Milli-nek hív. Szeretek a gazdagoknál lakni. Szeretem elfigyelni a gondtalanul űző életüket. Néha esténként, amikor köd száll le a házakra, belepi őket és minden szürke lesz, felkúszok a fák ágain, letelepszem az ember házának ablakpárkányán és figyelemmel kísérem a vacsorájukat, ahogyan az ivadékaikat mosdatják, hasát csókolgatják, később ahogy a paplan közt hortyognak.

Olyan gondtalan, békés teremtéseknek tűnnek. Álmukban szinte sebezhetőek, olyan gyöngédek, kedves arcúak, mikor alszanak. Ilyenkor olyan békés minden, és sokszor a csendben egértalpak surranása hallatszik, ahogy beosonok a konyhájukba, felkapaszkodom az asztalra megrágcsálni az aznap esti maradékot.

Aztán reggel lesz, felébrednek, még mindig szelíden és sebezhetően, most éppen kócos hajjal ténferegnek. Minden nyugodt, de csak addig, amíg le nem érnek a konyhába. Akkor szentségelés, sivalkodás, csörömpölés hallatszik.

A kiabálásból kihallom a nevemet, az egér – szót. Ó, Istenem… Engem átkoznak. Engem szidnak, aki szinte velük él, tudja a napjuk minden mozzanatát, aki jobban ismeri az ő arcukat, mint ők a sajátjukét.

Ajtók csapódnak, dühös lábak csörtetnek el, éppen az orrom előtt. Azt a kék fűzős bakancsot viselték amit oly jól ismerek, hisz oly sokszor fogadott már be hideg éjszakákon. A bakancs hirtelen eltűnt a szemem elől, sötét lett, s egy óriás fekete szörnyeteg, egy autó robogott felém, dübörgő, krákogó motorral.

Apró szívem kihagyott egy dobbanást, s éppen az utolsó pillanatban sikerült villámgyorsasággal a két gördülő kerék között átszaladnom. Az ember a fekete autójában elégedetten bólintott, azt hitte sikerült belőlem kiszorítania a lelket. Majd bekapcsolta rádióját, azt hallotta, hogy az utakat elterelték, megint szentségelt, hisz a kerülő miatt majd elkésik. Nekem eszembe jutott, hogy, ott van a csatorna, egy egész háló, soha sehol egy útelterelés. Tovább iszkoltam le a csatornámba, ott megbújtam egy sötét, bűzös, de biztonságot adó résben, s reszketve gondoltam a gazdagok negyedére, a házra, az emberre, oda, arra ahova, és akihez én mégis tartozom.