Arckölcsönző

Először fordult elő velem, hogy reggel hajnali 7-kor kipattantam az ágyból.

De nem csak úgy minden esedékes ok nélkül, vagy holmi ébresztőóra sürgetésére, nem. Egy irgalmatlaul hatalmas és velőtrázóan hangos dörgés amit fényárban úszó villámlás követett, na ez pattintott ki az ágyból. Akkora de akkora volt, amit a jó 16 év alatt sosem tapasztaltam még, de még filmekben sem, pedig abban nagyon otthon vagyok. Úgyhogy a takaróval együtt felpattantam, a kutya meg lepattant, aztán hallom hogy az eső kopog a tetőablakon... -mi? Most akkor mi van, tél vagy nyár? Aztán gondoltam egyet, biztosan csak álom volt, visszasüppedtem a kellemes, meleg és biztonságos álom nélküli álombirodalomba. Aztán eltelt a nap, késő délután személyesen volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen lehetett valójában a Mátrixban ( az egy film, ha valaki ilyen nagyon nem lenne otthon a szakmában ) amikor a robotok miatt felégették az eget, ami sötét lett és villámokat szórt szüntelen. Amikor már besötétedett, akkor kezdődött a dolog. Hoppá, hirtelen nappal lett, te jó ég, 2 másodpercenként váltakozik az éjjel és a nappal! Meg a dobhártyaszakasztó dörrenések! Aztán a dézsából zuhogó eső! Kiszaladtam az utcára, és alig hittem a saját szememnek, pedig én még az ufo-knak is csak egy "hello"-t köszönnék, majd továbbmennék. Tiszta Mátrix. Nagyon nagyon ijesztő volt.

Tényleg itt tartana a világ? Ennyire tönkrement ez a bolygó? A természet regenerálódik... de egy bizonyos mértékű károsodás után, már nem tud. Mint ahogy a heg begyógyul, attól függően hogy milyen mély, vagy mikor állítják el a terjeszkedését..

Ez a folyamat már egyesek szerint megállíthatatlan. Én az egyesek köreibe tartozom. Talán ha most, ebben a percben vagy talán holnap leállna a földön minden gyár, minden izé (mert ezekre jobb szó híján nem tudok mást írni) akkor TALÁN menthetnénk ami menthető. Hát nem volt elég már? Nem elég? Legyen még több Hirosima, vörös iszap, folyókiöntések, vulkánkitörések....? Legyen? De ki vagyok én, hogy erre a kérdésre válaszoljak? És az a baj, hogy minden ember ezt kérdezi! Ki ő, hogy ezt megmondja! Ha mindenki megmondaná a magáét és felszólalna, mert nem hinné el, hogy ő egy senki, akkor lennénk megmenthetőek! De mindenki azt várja hogy majd valaki előrukkol egy korszakalkotó technikával...! De kérdem mégegyszer és szátszor meg ezerzer.... -> Ki?

és a válasz ez: -----> mindenki.

- Gyere drágám, hajtsunk le az M3-as-nál!

- De édesem, az a lejárat még messze van, egy időbe telik amíg odaérünk! És amúgy is. Egy ilyen kisteljesítményű gépjárművel lehetetlenség röpke pillanatok alatt odaérni!

- Szívem, neked mint mindig most is igazad van. Nézd! Egy Audi! Mindig is akartam egy ilyen autót, ezzel odaérnénk! Szerencse hogy van nállam egy pisztoly. Ne nézz oda drágám. Hopp megállt a forgalom. Rendben, most kiszállunk az autóból, gyere szívem, szaporán. Hű de véres, azt a mindenségit, na nembaj, hopp, látod édes, már ki is penderítettem a jóembert!

- Tessék drágám, egy zsebkendő, töröld le a szélvédőt.

-Köszönöm.

- Nézd ezt a rádiót, milyen modern. Na de ne is törödjünk a formaságokkal, csak adj padlógázt, mamiék leszedik a fejünket ha nem érünk oda teára.

- Igen igazad van. Hű milyen kellemes mormogással szól ez a motor. Álmaim autója, de igazán. Szépen gyorsul, száz... százötven... kétszáz... Egész elviselhető, nem?

- Szinte már suhanunk szívem. Hmm... valami furcsa hangot hallok édesem, azt hiszem a hátsó ülésről jön. Jaj, nézd csak Géza, egy kisgyermek! És nincs bekötve! Te szentséges ég! És nincs gyerekülése?! Hát ezért tart itt ez az ország, az emberek rendkívül figyelmetlenek tudnak lenni! És azok is!

- Valóban kedvesem, egyesek azt sem veszik észre hogy valaki egy kis pisztolyt fog rájuk, no de egy gyerek, azt hogy nem lehet észre venni? A hideg is kiráz!

- Ó! Nem lehet igaz. Két teherautó is elébünk állt. Most hogy érünk oda? Hisz ezek vánszorognak! Tessék Gézu, egy pár petárda! Dobd ki őket az ablakon, hátha ettől megijednek és végre szaladni kezdenek!

-Igen drágám. Ááá! Óó! Te szívem mindig is tüzes nő voltál, mert ez bizony nem petárda volt! Nézd hogy ég! Az a szenes arc, ne is nézd, micsoda figyelmetlenség, nem kiugrani az  ajtón ilyenkor. No, de az út szabad, végre hasíthatunk!

- Te szent ég! Nézd azt az autót!!! Egy fekete BMW, és ráadásul elibünk vágott! És most tolatni kezdett! Azt hiszem fegyver van nála! Gézu, ez lőni fog! Mit csináljunk? Ugorjunk?

- Nem drágám, ez egyirányú utca, ő pedig velünk szembe halad, ebből logikusan következik, hogy őt fogják megbüntetni! Mi ártalmatlanok vagyunk.

-   Igen, ilyenkor gondolok arra, hogy egyesek milyen felelőtlenek!

Előfordul, hogy az egész világ (ami a tiniknél álltalában a családot jelenti) összeesküszik ellenünk. Ilyenkor az ember nem tehet sokat kénytelen kitörni a szorításból és keresni egy mellényes fehér nyuszit, aki elvezeti, és aztán követheti tovább a saját kis Csodaországába. Ez nem csak a fiatalokra jellemző. Ugyanúgy menekül a gyermek, a tini, a középkorú ember és az öreg is. Ki-ki a saját önmagára jellemző Csodaországába menekül. Ez a világ természetesen ahány ember, annyiféle. Van aki becsapja a szobája ajtaját, fejére párnát húz és a könnyek csodaországába húzza meg magát, vannak olyan merész egyének akik egy félóra töredékéig tartják a frontot, de előbb vagy utóbb ők is menekülőre fogják. A pocakosabb fajta elhúzza a száját, bedobja magát a kanapéba egy sör társaságába. Ahány ember, annyi féle csoda.

Persze ha beestünk a nyúl üregébe, akárcsak Alíz, ki is juthatunk onnan. A kivezető út viszon rögösebb és nehezebben járható az odaúttal szemben. Míg a konfliktusokba egy perc alatt csak úgy beleesünk, észre sem vesszük de máris belezuhantunk a sötét meredek lyukba, addig a kijutás onnan keményebb dió mint hinnénk. Lehet, hogy elsőre nem is fog sikerülni. Megkapaszkodhatunk valamiben, egy érvben egy mentőövként szolgáló hazugságban, de ha túl gyenge kiesik a kezünk közül és mi visszazuhanunk onnan ahonnan elindulni próbáltunk. Sokszor sötét van, nem találjuk a kivezető utat, és sokszor egyedül nem is sikerülhet a kijutás (élve). Ezért jó, ha mi az üreg alján tapogatózunk, addig az üreg tetejánél vár minket egy megértés, aki hajlandó elnézni a hibáinkat, és ledob egy kötelet ami segítségével aztán felmászhatunk, és örülünk, hogy kimásztunk a konfliktusból - együtt.  De előfordulhat egy végzetes hiba is. Az illető, aki a cél tetején áll és ereszti a megmentő kötelet, el is engedheti. És akkor örökre a süllyesztőben végezzük. Ő elballag, messze megy, fényévekre lesz és lehet hogy sosem látod viszont. Ha egyedül vagy lent a süllyesztőben, a tapasztalatok alapján egyetlen dolgot lehet csinálni: - Semmit.  Pontosan semmit, csak ülni és várni, hogy történjen valami. A sors, már ha létezik ilyen, nem kevés humorérzékkel rendelkezik, valahogy feljebb fog juttatni, vagy akár egészen fel a felszínre. És akkor még az is megeshet, hogy összetalálkozol egy partin azzal a bizonyos másik féllel, és minden megoldódik. Ez persze nem egy csapás alatt történik meg. Meg fog talán történni, - de milyen áron.

Az emberi személyiségek tanulmányozásában sok fajtát névvel illettem, de felmerül a kérdés, hogy hívják azt a barátnőt, aki egy ideig a te stílusodat követi, aztán eljön a nyár, már nem veled tölti ideje nagy részét, más barátnőkkel van, és felveszi azok stílusát, és a felismerhetetlenségig átváltozik. Nem találkoztok egész nyáron, és ha mégis összefutnál vele valahol, alig ismernéd fel. A csinos szoknyákat, buggyos ingeket és a természetes arcot felváltja a rétegződéses smink, a feszülős igen kihívó és a hozzá cseppet sem illő ruhadarabok. Talán létezik kamaszkorban egy ilyen időszak? Amikor keressük, kutatjuk a személyiségünket, színésznőket utánzunk, napról napra stílust váltunk? Természetesen létezik ez a korszak. Kusza és kaotikus időszak. Amikor megnézünk egy filmet, és rögvest a hősnő karakterébe kívánunk bújni. Nehéz ilyenkor bármit is mondani egymásnak, főleg a " Nahát, de megváltoztál! " teljesen fölösleges, hiszen mindig csak változunk. Az idő kerekébe mind ott vagyunk, és forgunk. Forgunk, és rostákon esünk keresztül. Van aki kihull a folyamatból és más utakra kerül. De az biztos, hogy az idő mindannyiunkat szüntelenül formálja és változtatja. A személyiségünk megtalálása, az egyik legnehezebb és legrögösebb út amin végig kell mennünk.

A francia emberek viselkedését egészen közelről tapasztaltam. Igencsak szerencsés ha az ember másik nővére Franciaországban él, tanul és dolgozik, így alkalom nyílhat rá hogy odalátogassunk. Természetesen ha az ember nővére vékony, hosszú hajú ráadásul művész és nem utolsó sorban roppant csinos és még nincs harminc, megesik hogy egy francia úriember szerelméül esik. Mindig is ámultam a francia férfiaktól. Különös bájuk és egyedi alkatuk mindig magával ragadott. Persze nem az olyanfajták vonzottak akik magasak izmosak, közönségesek converse cipőt hordanak és a fajtájukból itthon csak úgy hemzsegnek a városok. Nem. Az igazi francia férfiaknak két fajtájuk létezik. Az egyik köpcös, alacsony és termetes pocakkal rendelkezik, bőségesen elhalmoz csókokkal, kedélyesen mosolyog vékony, magas feleségével az oldalán. Szeretnivaló figurák, akiknek az ember ha egy cseppnyi kedvesség is lakozik benne, nem tud ellenállni. A másik fajta az aki tetőtöl talpig francia. Vékony, szikár, hosszú nagy, és görbe orra van. Figyeljük csak meg a francia férfiszínészeket. Vegyük például az egyik legnagyszerűbb ember Gerard Depardieu becses orrát. Hát nem igazán francia? Ezt a fajta különös bájat nehéz felülmúlni. De az ember orcáját csak akkor önti el igazán a pír, ha egy igazi francia férfi kitárja előtte a francia ajtót, meghajol és annyit mond: Madame.

Persze a magyarságnak áldozom magam, a népem táncát táncolom, ez a szakmám, de igazán jó érzés más népek sajátosságaira felfigyelni, és mindezt ha nem is papírra, de ide leteríteni.

Vajon mi történik a magyar lánnyal ha kiutazik Franciahonba és onnan csak évek múltán tér vissza hazájába, akkor is csak alkalmanként? Természetesen megváltozik a beszédstílusa, előbukkan a francia nőkre oly jellemző biggyesztés, ami állítólag vágyat ébreszt a francia férfiakban, de mi magyarok csak természetellenesnek tartjuk. Nem maradhat el a szokásos " telefont felvesszük és úgy szólunk bele: álló?" ezt persze francia akcentussal. És ilyenkor, a rémült szomszédok ijedten csapják le a kagylót, mert az mégsem lehet, hogy véletlenül Franciaországot tárcsázták!

A repülőút egyik legmulatságosabb eleme természetesen a magyarból franciává átvedlett nővér viselkedésének elemzésén kívül a magyar reptér elnevezése volt. Ferihegy. Így hívták hónapokkal ezelőtt. A mulatságos az, hogy még mindig így hívják. Attól függetlenül, hogy a reptér felé vezető út feléig a "Liszt Ferenc 1, Liszt Ferenc2" felirat díszeleg, aztán következik a "Ferihegy1, Ferihegy2" és akkor a szerencsétlen turisták elbizonytalanodnak, hogy what? Egészen mások szerint pedig az emberek oldalát mindig is fúrta, hogy vajon milyen Feriről is lett elnevezve a Ferihegy? Ezért kellett kibővíteni a nevet Liszt Ferenc-re, hogy így már nyugodtabb tudattal becézhessék Ferihegy-nek.

Idővel bizonyára minden ember tudatába beépül majd a magyar repülőtér, az egyetlen nemzetközi állomás, amely nemzetközi becenevet kapott.

A nyári szünet bekövetkeztével sok aktív mozgást végző ember képes ellustulni, még azok is akik egyébként tündökölnek a próba/edző termekben. Akik tényleg igazán komolyan gondolják a mozgást, a mentoruk nélkül is ugyan úgy hajtanak. Amikor egy nép- és balettáncos számára eljön a nyári szünet, képtelenség napi szinten azt a színvonalat felmutatni ami munkaidőben elvárt. Ebben az esetben, szerencsés esetnek titulálható, ha az ember nővére taekwondo magyar bajnok, így alkalomadtán 12 évnyi néptánc után elképzelhető, hogy beesünk egy edzésre. Így tettem én is a minap, és persze maradandó emlékeket hagytam magam mögött. Persze rögtön futással kezdtünk, róttuk a kilométereket a perzselő napon, de meg is kaptam érte a jutalmat: egy hatalmas pöffeszkedő vízhólyagot. Aztán elkezdődött a nem éppen kezdőknek fentartott edzés. Persze beleadtam apait-anyait, kellőképpen meg is lettem dicsérve. De valami mégiscsak szemet szúrt a harcművészetben. Míg az ember belép egy táncterembe és körülveszi a jól ismert nyüzsgés, a csontok ropogásának hangja, az előttünk dolgozók hátrahagyott szagfelhője, és a balettszőnyeg kellemes nyikorgása, addig a teremben, ahol a harc folyik teljesen más hangulat uralkodik. Egy arcon sem látszik olyan igazi mosoly, nincsenek feszes kontyok és persze a szoknyára csak viccből gondoltam. Kemény tekintetek, kidolgozott dudorodó izmok a mi szálkás izmainkkal szemben. Nincs kihívó szemkontaktus, a társad, akit éppen rúgsz, vagy "püfölsz" a tested mozgását követi, de közel sem úgy mint a táncban. Nem akar eggyé válni veled, nem veszi át a mozgásodat, hanem hárítja a támadásaidat, de mégis kialakul egy kapcsolat. Szavakba önetni lehetetlen hogy mi a különbség a táncpartnerek és a küzdőpartnerek között, nemes egyszerűséggel mondhatjuk azt is, hogy a tánc szerelem, a harc gyűlölet. De mind a kettő a tiszteletre és az alázatra épül. Ez a kettő elem teszi mindkét művészetet egyenrangúvá és emeli hatalmas szintekre. Az emberek közötti kapocs amikor a szem villanásából is következtetni lehet a következő mozdulatra, amikor a testek egy hullámban mozognak egy rugóra járnak de mégis egyedi dialektusban. A harc és a tánc egy tőről fakad. Vannak olyan ázsiai csoprtok, amelyek táncukat harcmozdulatokkal kombinálták. Igazán megérte hogy belekóstolhattam a harcművészetbe és felfedezthettem hogy a harc és a tánc, testvérek.