Mindenki ott van egy. Ott van egy gyémánt. Néhányak kiengedik, és akkor az ragyog. Ragyog, aztán elhalványul. Van akinek élete végén is tündököl. Van akié olyan sokáig volt bezárva, hogy már kezd elporladni, és végül eltűnik, ahogy a fény is az illető szeméből.
Van akinek hol felragyog, hol pedig a homályba menekül. Ha két gyémánt egymásra talál, azok akár fényesebben ragyoghatnak mint a Nap.
De azok, akiknek a gyémántjuk elveszett, számukra vajon van még remény? Kik ők?
Azok az emberek, akik megkeseredtek. Megkeseredtek abban az útban ami felé elindultak, hogy megtalálhassák önmagukat. Elvesztek rajta. Rossz felé kanyarodtak, megcsúszott a lábuk és túl sokáig kapaszkodtak valamiben ami nem volt elég erős ahhoz, hogy megtartsa őket, és végül lezuhantak.
Lezuhantak, megsebzettek, de élnek. És néha a sebeikből, sérelmeikből olyan erőt gyűjtenek össze, ami életben tartja és átformálja őket. A gyémánt hamu lesz, a hamu pedig belülről emészti és rohasztja őket. Kiöli az érzelmeket.
És kegyetlenek lesznek. Gonoszak.
