Éppen azon mesterkedtem, hogy kituszkoljam a garázsból a biciklit. Két autó is állta az utam, az egyik bent a garázsban, a másik előtte. Bolondos lehetett az ember, aki így ideállt, épphogy jómagam elfértem az ajtó és a gépkocsi között, hát még a bicikli. Csűrtem, csavartam, emelgettem tuszkoltam, s egy szűk negyedóra alatt az első kerék már az ajtón kívül volt. Nagyot löktem rajta, és ezzel a mozdulattal ott álltam, a biciklivel szinte magamon, a talpalatnyi helyen. Öt perc múlva már a főúton álltam a bicikli mellet, magam sem tudtam igazából, hogyan.
Elhaladtam a szomszédos házak mellet, és lefékeztem az ismerős, jellegzetes tetőszerkezettel ellátott fehér ház előtt. A rácsos kapu mögött egy alak mozgolódott, mellette valami feketeség, a biciklije lehetett.
Amint kiért, először nem vette észre, hogy ott állok a kapujuk előtt, de amikor azonosítatlan torokhangot hallattam, felkapta fejét, ijedt arca egy pillanat alatt semmivé foszlott, és harsányan kacagni kezdett, s én vele kacagtam. Felugrottunk a napvilágot rég látta biciklikre, s szóáradások közepette megérkeztünk a domb tetejére ahonnan lejtő vezetett a város szívébe, hisz oda igyekeztünk. Nekirugaszkodtunk a lejtőnek, és hamarosan mint a vulkán úgy robban ki belőlünk a nevetés. Mivel a meredek út mindkettőnket fékezésre késztette, mindkettőnk keze a féket szorította. A fékpofák viszont egyedi teremtésnek ígérkeztek, hiszen rekedt operaénekeshez hasonlatos nyekergő hangokat hallattak a hangskála minden fokozatában. Így siklottunk le a hosszú lejtőn, egy rakásnyi rekedt hang kíséretében, nevetés-könnyekkel küszködve. Nagy sokára megérkeztünk a kávézó elé, s sivalkodva lefékeztünk, bámészkodásra késztetve a kint sziesztázó vendégeket. Kuncogva kászálódtunk le a járgányokról, és tanakodni kezdtünk, hogy biciklitároló hiánya végett, hova is kössük a hangos jószágokat. Kati ekkor megpillantott egy oszlopot, s felszisszent „Ő lesz a mi emberünk.”
Aztán az időnk nagy részét az oszlop és a biciklik társaságában töltöttük, s mire végeztünk az odaszíjazással, a vendégek furcsálkodó pillantásokkal meregettek bennünket de ennek ellenére végre beléptünk a kávézóba, és elfoglaltuk kedvenc helyünket. Jött a pincérnő, arcán szétterülő, csillogó mosollyal, menüt nyomott a kezünkbe. Kati arca ekkor elváltozott. „Nincs itt a pénztárcám. Otthon felejtettem.” mondta. „Sebaj,” szóltam, „Nálam van egy egész ezer forint, abból csak jól lakunk”. És ezzel rendeltünk két limonádét, hideget, jó hideget, egy hamburgert mustár nélkül, és két ínycsiklandó Brownie süteményt, s mint ez még időben kiderült összesen 1400forintba került volna, így korgó hasunk tiltakozása ellenére hosszú rábeszélések után megállapodtunk egy darab süteménybe, egy limonádéba és egy hamburgerbe, de így is eltékozolódott az ezer forint.
A helységben füllesztő meleg volt, akár egy gőzfürdőben, méghozzá azokban a gyilkos török-félékben, de a kinti idő rekordot futott negyvenegy fokkal. Patakzó arccal és a menüt legyezőként használva fogyasztottuk el a rendelt ételt és italt, fizettünk, kiszabadítottuk a bicikliket, majd útnak indultunk. Amint megláttuk a meredeken emelkedő lejtőt amin az imént lesivalkodtuk magunkat, rögvest 43 fok lett. Összehúztam a szemöldököm, elcsavartam a váltót, és meg sem álltam a lejtő tetejéig, útközben magam mögött hallottam Kati tüdejének erőlködését. Amint felértünk, fejünket a menetszélnek tartottuk és élveztük a hőmérséklet csökkenését.
Beértünk az utcába, és egy összepillantás után úgy döntöttünk, megmulattatjuk a füvet nyíró szomszédokat. Gyorsítottunk, majd hamarjában lefékeztünk, így megszólalt az alt a szoprán a tenor és még egy macskavisításhoz igencsak hasonlatos hang, utána rögtön a mi röhögésünk. Amint elhagytuk a színteret, lepakoltuk a bicikliket, tollast vettünk elő. A főúton, - ami a domb tetején van, és alig járja autó, tehát nem is nevezhető főútnak – kezdtük a játékot, mit nem ád Isten, kegyetlen ellenszélben. Míg én épphogy csak belepöccintettem az ütőbe, addig Kati nyekklett, nyaklott, ugrált, szaladt, kicsavarodott, piruetteket vonultatott le a labdáért. Én alig mozdultam s közben betegre nevettem magam. Kati fújtatott, hogy cseréljünk helyet, s egy perccel később már azon hahotáztunk, ahogy én megyek a labdáért. Azt hiszem, ilyen egy igazán jó délután.
